Az ember azt gondolná, hogy a sarkvidékek eldugott, a világ zajától és forgalmától távoli tájai viszonylag megkíméltek a behurcolt növényfajok inváziójától. Ez sokáig így is volt, de a Senecio pseudoarnica jó példa arra, hogy a helyzet változóban van, és meglehetősen gyorsan komoly fordulatot vehet. Ezt a növényt először 2006-ban találták meg egy Tromsø partjainál fekvő kis szigeten, és a 2010-es években még úgy gondolták, hogy az addig fellelt néhány kis populáció nem jelenthet különösebb problémát. Egy 2020-as felmérés során azonban számos állománya került elő egy közeli partszakaszról, és ma már úgy tűnik, hogy egy gyorsan terjedő, invazív növényről van szó, melynek feltartóztatására nem sok remény van.



Először azt feltételezték, hogy a S. pseudoarnica spontán transzatlantikus terjedéssel, óceáni áramlatok réven került az észak-norvégiai partokra. A további állományok előkerülését követően azonban hamar kiderült, hogy a növény magjait 1990 környékén importálta egy lelkes helyi kertész Alaszkából, és szét is osztogatta az ismerősei között. A tengerpartra dobott növényi hulladékból aztán létrejöttek az első kivadult állományok, és mivel faj származási helyével szinte teljesen megegyezőek a élőhelyi és a klimatikus viszonyok, a közeljövőben a S. pseudoarnica exponenciális terjedésére lehet számítani. Ehhez hasonló folyamat zajlik egyébként Izlandon is, ahol valószínűleg az 1960-as években szökhetett ki először botanikus kertekből, és jelenleg nagy ütemben terjeszkedik a tengerpart mentén.



A S. pseudoarnica eredetileg Észak-Amerika és Kelet-Ázsia északi, szubarktikus partvidékén honos, megtalálható az USA keleti oldalán, Kanadában és Alaszkában, valamint Oroszország csendes-óceáni partjain dél felé néhány szórványos előfordulással egészen a Koreai-félszigetig, Kínáig és Japán északi csücskéig. Jellemző élőhelyei a homokos és köves tengerpartok.



A S. pseudoarnica erőteljes gyöktörzzsel rendelkező többéves faj, mely akár méteres magasságúra is megnőhet. Levelei elérhetik a 20-25 cm-es hosszúságot, húsosak, visszás-tojásdadok, fogazott szélűek, felül fényes zöldek, fonákuk molyhos. A virágzat néhány nagyméretű, 4-5 cm átmérőjű látványos fészekből áll, melyeknek 10-20 nyelves virága van.



A növény első leírója Linné volt, aki Arnica maritima névre keresztelte. Christian Friedrich Lessing német botanikus, aki az Asteraceae család szakértője volt és komoly kutatásokat végzett Szibériában, áthelyezte a Senecio nemzetségbe, de mivel a S. maritimus név már foglalt volt, S. pseudoarnica lett a faj jelenleg érvényes tudományos neve.

Minden természetbúvár fel tud sorolni olyan fajokat, melyeknél szívesen elidőz a könyveit lapozgatva, és időnként felsóhajt, hogy ezzel bizony ebben az életében biztosan nem fog találkozni. Több oknál fogva sem szívesen tettem volna fel jelentősebb összeget arra, hogy a Dryopteris fragranst valaha látni fogom. Először is, Európában kizárólag Finnország legészakibb csücskében fordul elő, a norvég határ közelében, egy meglehetősen kis területen a Kevojoki és az Utsjoki folyók völgyében. Ez a régió még akkor is félreesőnek tűnik, ha Lappföldre utazik az ember, mivel eléggé távol van a szokásos úticéloktól (ami főleg Abisko és Kiruna szokott lenni Svédországban, Lofoten vagy Tromsø Norvégiában, esetleg Rovaniemi Finnországban - bár utóbbit inkább télen szokták felkeresni, ugyanis közismerten ott lakik a Mikulás). Ezen túlmenően a növényt meg is kell találni, ha odautazott az ember, ami a végtelennek tűnő tajga sziklás, mocsaras, infrastruktúrát csak nyomokban tartalmazó, nehezen vagy helyenként egyáltalán nem járható vidékén elég komoly feladat tud lenni. A lelőhelyek pontosabb behatárolását az sem könnyítette meg, hogy míg svéd (és emiatt valamennyire norvég) nyelven remekül elboldogulok a hozzáférhető irodalmi és internetes forrásokkal, finnül (nyelvrokonság ide vagy oda) körülbelül annyira értek, mint szuahéliül. A fentiek fényében talán érthető, miért örültem annyira, amikor a Varanger-félszigetről viszafelé tartva svéd kollégáim megmutatták a növényt.



Európán kívül a Dryopteris fragrans korántsem olyan nagy ritkaság, és az Urál hegységtől Szibérián, Kínán, Japánon és Észak-Amerikán át Grönlandig hatalmas területen elterjedt. Jellemző élőhelyei nyíltabb sziklás területek, sziklahasadékok, kőgörgetegek.



A Dryopteris fragrans rokonaihoz képest viszonylag kis termetű, levelei legfeljebb 20-25 cm-es magasságot érhetnek el. Vastag, függőleges gyöktörzzsel rendelkezik, melyen a korábbi évek elszáradt levélmaradványai jellemzően sokáig megmaradnak. A levélnyél rövid, vöröses vagy barnás pelyvákkal fedett. A levéllemez keskeny lándzsás, 2-4 cm széles, 1-2x szárnyasan összetett, sűrűn sárgás mirigyekkel borított. A levél színe fényes zöld, a fonáka és a gerince pelyvás. A végső levélkék gyakran begöngyölt szélűek. A szóruszok nagyméretűek, a levél fonákát sűrűn borítják, a fátyolka barnás színű, mirigyes. A növény első pillantásra egy megtermett Woodsia ilvensisre emlékeztethet, közelebbről megvizsgálva azonban semmilyen más európai páfránnyal nem keverhető.



A “fragrans” jelentése illatos - a leveleket borító mirigyeknek köszönhetően ugyanis a növénynek ibolyára emlékeztető illata van. A Dryopteris nemzetségnév a görög “drys” (tölgy) és “pteris” (páfrány) szavakból jött létre, és eredetileg egy tölgyesben előforduló páfrányra utalhatott. A Dryopteris fragranst először Linné írta le a Species plantarumban Polypodium fragrans néven, majd később Heinrich Wilhelm Schott osztrák botanikus helyezte át a Dryopteris nemzetségbe.

Európa legészakibb vidékein is meglepően nagy számban fordulnak elő orchideák. Végeztem egy gyors keresést egy norvég internetes adatbázisban, és Norvégia legészakibb, Nordkapp nevű kommunéjében (nagyjából községet jelent, de több településből áll) nyolc orchideafajt sorolnak fel: Chamorchis alpina, Corallorhiza trifida, Dactylorhiza maculata, Dactylorhiza fuchsii, Dactylorhiza viride, Epipactis atrorubens, Neottia cordata és Pseudorchis straminea. Ezek közül leginkább talán az Epipactis atrorubenst a legnehezebb elképzelni a sarkvidéki tundrán mondjuk egy alföldi telepített nyáras után, pedig nem különösebb ritkaság a Skandináv-hegyvidéken sem. Az északi sarkkört átlépő orchideákat felsorolni már egészen hosszú lista lenne. Érdekes, hogy a mediterrán elterjedési súlypontú bangók közül az Ophrys insectiferának is vannak előfordulásai a sarkkörtől északra, a Cypripedium calceolus pedig jóval meghaladja ezt a vonalat, és még Alta környékén is megtalálható.



A Pseudorchis nemzetség taxonomiája - az orchideáknál nem különösebben meglepő módon - meglehetősen zűrzavaros és helyenként ellentmondásos. Ebben a rövid bejegyzésben természetesen meg sem próbálok rendet tenni a kérdésben, inkább csak röviden leírom, ami nekem lecsapódott a rendelkezésemre álló irodalom átfutása során. A nemzetségbe jelenleg két fajt sorolnak, melyeket azonban egyes szerzők csak alfaji rangon különítenek el, és korábban többek között a Gymnadenia, a Platanthera és a Leucorchis genus alá is vontak. Pontosabb rokonsági viszonyai egyenlőre tisztázatlanok. A P. straminea a P. albidához képest lazább virágzatú, kevesebb virágú, melyek nagyobbak, sárgásabb színűek, illatosabbak. A legújabb, nemrég megjelent norvég flórában az alábbi különbségeket említi a kulcs (hozzátenném, hogy más szerzők más bélyegeket emelnek ki, és az itt felsoroltak közül többet használhatatlannak tekintenek): a P. albidánál a mézajak oldalsó karéjai a középső karéjnál rövidebbek, a murvalevél olyan hosszú mint a magház, szélén sűrűn álló, szabályos papillákkal, a sarkantyú a végénél kiszélesedik, a virágok pedig szürkésfehérek, míg a P. straminea esetében a mézajak karéjai azonos hosszúságúak, a murvalevél hosszabb a magháznál és a széle a csúcsa felé szabálytalanul fogazott, a sarkantyú egyenletes szélességű, a virágok sárgásfehérek. Ez Skandináviában akár még működhet is, de az Alpokban és Európa déli részének hegyvidékein előfordul egy P. albida subsp. (vagy var.) tricuspis nevű tisztázatlan taxon, melynek morfológiai leírásában sok egyezést fedezhetünk fel a P. stramineával, és az osztrák flóra például szinonimaként kezeli őket. Hogy valójában micsoda, az rejtélynek tűnik, számomra legalábbis egyáltalán nem világos, hogy miben is különbözik a P. stramineától.



Míg a P. straminea a hegyvidékeken, az erdőhatár felett, meszes talajon fordul elő, addig a P. albida Skandináviában inkább a síkvidékeken él, és kevésbé érzékeny a talaj mésztartalmára. Ami a földrajzi előfordulást illeti, jelenleg a P. stramineát a legtöbb szerző boreális taxonnak tekinti, mely Európában kizárólag Skandináviában (Norvégia, Svédország, Finnország, Izland, Feröer-szigetek), ezen kívül pedig Grönlandon, Észak-Amerikában és Oroszországban fordul elő. A P. albida Európa nagy részén megtalálható, dél felé haladva azonban már egyre inkább csak a hegyvidékeken találkozhatunk vele.



A Pseudorchis jelentése “hamis orchis”. A név mögött az állhat, hogy a növény gumói nem orchis-szerűek (azaz here formájúak), hanem több részre hasítottak. A straminea szalmasárgát, míg az albida fehérest jelent. Egy kis problémám akadt a szerzői nevekkel is, mivel helyenként Pseudorchis straminea (Fernald) Soó, máshol Pseudorchis straminea (Fernald) Soják névvel illetik a növényt. Először azt hittem, Soó és Soják neve közti hasonlóság miatt történt elírás, de mivel komoly munkákban hol az egyik, hol a másik név bukkant fel, be kellett látnom, hogy nem erről van szó. Sajnos nem tudom, kit illet az elsőbbség a kombináció leírásában (a címben részrehajló voltam). Ha esetleg tud erről valaki valamit, megköszönöm, ha megírja a kommentekben.

Nyáron lehetőségem nyílt két hetet eltölteni a Skandináv-félsziget legtetején, és rengeteg érdekességet láttam, hála néhány svéd botanikusnak, akik a legnagyobb ritkaságokat is lelkesen mutogatták. A legutóbbi bejegyzés óta sajnos több mint egy év telt el, amit a közeljövőben megpróbálok néhány sarkvidéki különlegességgel helyrehozni.

A Chrysosplenium tetrandrum egy igazi arktikus faj, mely dél felé Európában a 66. szélességi fokig húzódik le, tehát a Botteni-öböl tetejét sem éri el. Cirkumpolaris elterjedésű, Norvégia, Svédország és Finnország északi részén kívül a Spitzbergákon, Grönlandon, Észak-Amerikában és Szibériában is megtalálható. A Chrysosplenium nemzetség körülbelül 60 faja kevés kivételtől eltekintve az északi féltekén honos. Skandináviában a C. tetrandrumon kívül a délebbi tájakon viszonylag gyakori C. alternifolium, valamint a Norvégia délnyugati részén és Dániában előforduló C. oppositifolium él.



A Chrysosplenium tetrandrum a nemzetség váltakozó levélállású tagjai közé tartozik, a hazánkban is gyakori C. alternifolium közeli rokona. A két faj Európában morfológialiag és földrajzilag is jól elkülönül, de Szibériában és Észak-Amerikában a C. alternifolium-csoport tagjainak elhatárolása jóval nehezebb. A hazai aranyveselkével összevetve a C. tetrandrum valamivel kisebb termetű, gyakorlatilag teljesen kopasz, nyolc helyett csak négy porzója van, levelei kevésbé csipkézettek és murvalevelei nem színeződnek sárgára, a magjai pedig vöröses színűek. Míg a C. alternifolium oktoploid, addig a C. tetrandrum tetraploid kromoszómaszámú. A C. tetrandrum jellemző előfordulási helyei patakpartok, tópartok, lápok, források és egyéb nedves, gyakran mohával borított élőhelyek.



Érdekes a Chrysoplenium fajok terjedése az úgynevezett “splash-cup” mechanizmussal, melynek lényege, hogy a nyitott, tálszerű tokra hulló esőcseppek hatására a magvak minden irányba szétrepülnek, és szétszóródnak a növény környezetében. Több más edényes növénycsoportnál, valamint számos moha, zuzmó és gomba nemzetségnél megfigyeltek ilyen terjedést. Formájukat tekintve is hasonlóak például a Marchantia polymorpha nevű telepes májmoha gemmákat tartalmazó rügykosárkái, vagy a pohárgombák (Cyathus spp.) jellegzetes termőtestjei.

A Chrysosplenium név a görög “chrysos”, melynek jelentése arany, és a “splenium”, azaz lép szavakból tevődik össze. A hazai aranyveselkénket tehát aranylépecskének kellene hívni, ha szó szerint akarnánk lefordítani a tudományos nevét (németül egyébként tényleg Milzkrautnak hívják). Mindkét elnevezés a levelek alakjára utal. A “tetrandrum” négyporzósat jelent.

Hosszú kényszerszünet után idén szeptember közepén sikerült ismét egy kisebb kirándulást tennem a skandináv természetben. Bár ilyenkor a magasabb rendű növények szezonja már lecsengőben van, a nyár végi és ősz eleji esőknek köszönhetően a mohák, zuzmók és gombák világa rengeteg felfedeznivalót kínál. Ezúttal, többek között, egy igen érdekes és egyedülálló mohával, a Schistostega pennatával kerültem közelebbi ismeretségbe Svédország délnyugati partvidékén. Különlegességét jelzi, hogy a köznyelv is számos nevet adott neki, ami kevés mohafaj esetében fordul elő. Németül Teufelsgold, svédül drakguldsmossa, angolul Goblin Gold - az ördög, a sárkány, illetve a koboldok aranya - névvel illették. Ennek oka, hogy a moha protonemája rejtett kincset sejtetve, smaragdzöld fénnyel világít a sziklahasadékokban és egyéb sötét lyukakban, de érte nyúlva és a napfényre hozva csak egy marék földet látunk a kezünkben.



A Schistostega pennata olyan sötét, eldugott helyeken nő, ahol más növények a fény hiánya miatt nehezen vagy egyáltalán nem képesek boldogulni. Magas páratartalmú levegőben, de szárazon, az esőtől védve érzi jól magát. Jellemzően sziklahasadékokban, barlangokban és különböző üregekben, például kidőlt fák gyökerei közt vagy állatok földbe vájt odvaiban bukkanhatunk rá. Ember alkotta élőhelyeken, pincékben vagy elhagyott, földes padlójú kunyhókban is megtelepedhet. Az északi féltekén nagy területen elterjedt, ugyanakkor sehol sem különösebben gyakori. Hazánkból nem került elő, de ki tudja, nem bújik-e meg valahol egy földalatti szőlőspince rejtett sarkában, vagy egy barlang alig hozzáférhető zugában?



Annak az oka, hogy a Schistostega pennata ilyen jól alkalmazkodott a fényszegény életmódhoz, a protonema felszínén lévő lencse alakú sejtekben keresendő, melyek a legkisebb mennyiségű fényt is összegyűjtik, és a sejt aljában elhelyezkedő kloroplasztiszokra fókuszálják. A zöld hullámhosszú fény azonban visszaverődik róluk, ez okozza a smaragdzöld ragyogást. A protonemák nagy telepeket képezhetnek, a maximum 1-1,5 cm-es, madártollra emlékeztető formájú gametofitonok azonban csak ott bújnak elő, ahol ehhez elegendő, némileg több fény áll rendelkezésre. A levelek két sorban, átellenesen állnak, hegyesek és érrel nem rendelkeznek, ami megkülönbözteti a mohát a kissé hasonló Fissidens fajoktól. A tokok elég gyakoriak, hosszú nyelűek, perisztóma nélküliek. A spórák ragadósak, az állatok általi terjesztést segítik elő - ez a tulajdonság kizárólag még a Splachnaceae család tagjaira jellemző.



A növény fotózása nem várt nehézségeket tartogatott. Több sziklahasadékban felfedeztem ugyan a fénylő előtelepeket, melyek már messzebbről jól látszottak, de a hajtásokat nem tudtam megfigyelni, mert a fejem nem fért be a repedésekbe - meg kedvem se nagyon lett volna oda bedugdosni. Így hát a fényképezőgépet nyújtogattam be a réseken, majd különböző lehetetlen pózokban próbáltam az élességállítót vaktában tekergetve találni egy fotózható megjelenésű hajtást, a kihajtható LCD-kijelzőn figyelve az eredményt. Ezután jött a neheze, mivel fény nem volt, az állványt pedig nyilván nem lehetett a lyukba gyömöszölni. Jobb híján a pulóveremet gyűrtem be a résbe, és igazgattam megfelelő alakúra. Erre helyezve a gépet aztán hosszas küszködés következett az élesre állítással, hiszen stabil alátét hiányában a legkisebb mozdulatra is elmozdult az apró téma a fókuszból. Még mielőtt azonban teljesen beállt volna a vállam és a nyakam, sikerült a távkioldóval néhány elfogadható felvételt készíteni. Az egész folyamat tehát lényegében vakon történt, a saját szememmel egyáltalán nem láttam, amit fényképeztem.

A Schistostega pennata a Schistostegaceae család egyetlen genusának egyetlen faja. A nemzetségnév jelentése “hasadt tető”, és valószínűleg egy téves megfigyelésen alapul, miszerint a tok fedője felhasad. A “pennata” tollszerűt jelent. Érdekességként említhető még, hogy a protonémát, mivel gyakran hajtások nélkül fordul elő, először algaként írták le Catopridium smaragdinum néven, és csak később jöttek rá, hogy a világító sejtek és a moha összetartoznak.

Kissé rendhagyó bejegyzés következik így télvíz idején, a következő szezonra várva. Ezt a növényt ugyanis valószínűleg mindenki ismeri, aki kicsit is érdeklődik a természet iránt. A madárberkenye (Sorbus aucuparia) Skandinávia leggyakoribb fái közé tartozik, és a tengerpartoktól a Skandináv-hegységig mindenfelé előfordul. Magyarországon sem számít ritkaságnak a hegyvidékeken, ezen felül parkokban és kertekben is sokfelé belefuthatunk.



A növény részletes leírásást ezúttal feleslegesnek érzem, hiszen azt bárki elolvashatja számtalan nyomtatott vagy internetes forrásból. A madárberkenyét más fajjal összetéveszteni nem könnyű feladat. Előfordul ugyan néhány hasonló hibridogén eredetű, öszetett levelű berkenye, mint a Sorbus meinichii vagy a Sorbus teodori, ezek azonban lokálisak és ritkák, valamint leveleik csúcsi levélkéi "összefolynak", a többinél nagyobbak. A szintén szárnyasan összetett levelű házi berkenye (Sorbus domestica) elterjedési területe nem éri el Skandináviát.



Gyakorisága, feltűnő volta és sokrétű alkalmazása miatt a madárberkenye mindig is fontos növény volt Skandinávia lakói számára. Kemény, szívós fáját kocsitengelytől a szerszámnyélig rengeteg eszköz készítésésre felhasználták, kérgével bőrt cserzettek, lombjával télen az állatokat etették, kesernyés terméséből pedig többek között lekvárt főztek.



A néphit szerint a madárberkenyének varázsereje van. Különös jelentőséggel bír ilyen szempontból az ún. “repülő berkenye”, ami egy másik fa törzsének elágazásában epifita módon kinőtt növényt jelent. Az ebből készült mágikus szerszámok megvédenek a boszorkányságtól, a trolloktól és a villámcsapástól, jótékony hatással vannak a halászszerencsére és a jószág termékenységére, de a lovunk sem fog megbokrosodni az ártó szellemektől, ha egy kis ágat a kantárba tűzünk. Amennyiben kedvünk tartja, farigcsálhatunk belőle kincskereső botot is.



Régen úgy tartották, hogy ha bőven terem a madárberkenye, kemény lesz a tél. Ezt ugyan ma már tudományosan megcáfolták, de azt én is tapasztaltam, hogy bizonyos években kevés a termés a fákon, míg máskor csak úgy roskadoznak. Egy ilyen bőséges esztendőben, mikor november elején mindenütt tenyérnyi vöröslő csomókban lógtak a fákról az érett berkenyék, a madárfotózás hobbijának hódoló kollégám azzal fogadott, hogy jeles eseménynek lehetünk tanúi a napokban, mivel éppen “tallbit” invázió zajlik a környéken. Nagyokat hümmögtem, hogy persze, ez igazán remek, aztán gyorsan kigugliztam, hogy miről van szó. Röviden arról, hogy a nagy piróknak nevezett, általam korábban teljesen ismeretlen északi madárritkaság, aminek történetesen a berkenye a kedvenc csemegéje, seregesen ellepte Dél-Svédországot. Szerencsésen sikerült is lefotóznom egy példányt alig pár száz méterre a munkahelyemtől, amint egy lakóövezet közepén egy berkenyefán lakmározott, a legkevésbé sem zavartatva magát a fényképezéstől. A nagy pirók mellett számos más madárfaj számára a túlélést jelentheti a kemény északi télben a berkenye termése, mint például a csonttollú vagy a süvöltő, de a Skandináviában közönséges fenyőrigó is előszeretettel fogyasztja. Érdekes, hogy míg a rigók és a csonttollúak a gyümölcs húsára pályáznak, és a magok akadálytalanul haladnak át az emésztőrendszerükön, elősegítve a növény terjedését, addig a nagy pirókot és a süvöltőt kizárólag a magok érdeklik, és igyekeznek megszabadulni az azt körülvevő hústól.



A növény tudományos neve Linnétól származik, a latin avis (madár) és capere (fogni) szavakból, és arra utal, hogy régen előszeretettel használták a madárberkenye termését csaléteknek madárfogó csapdákban.

November felé járva a virágos növények túlnyomó többsége már beadta a derekát a közeledő télnek, így a terepre áhítozó növénybarátoknak könnyebben fordul a figyelme olyan kevésbé felkapott növénycsoportok irányába, mint például a páfrányok. Eddig a blogban közülük csak a Woodsia alpinát sikerült ismertetnem, de most néhány korábbi norvégiai fotó előhalászása kapcsán kedvet kaptam a Diplazium sibiricum bemutatásához.



Ez az növény a Skandináv-félszigeten igencsak ritka, néhány ismert előfordulása sok száz kilométerre esik egymástól. A norvég szakirodalomban “huldreplante” névvel illetik azokat a ritka fajokat, amelyek erősen keleti kötődésűek, és kis számú, sokszor egymástól nagy távolságra fekvő, izolált lelőhelyük van Norvégiában. Tipikusan ilyen növények még a Clematis alpina subsp. sibirica és a Cystopteris sudetica, utóbbi megjelenése a dél-norvégiai Gudbrandsdalenben - egy sajátos klímájú, jellegzetes huldreplante előfordulási helyen - a norvég növényföldrajz egyik legnagyobb rejtélye. Ebben a hatalmas völgyben vannak növényünk norvég állományai is. Svédországban két populációja ismert Kvikjokk közelében a Lappföldön, egy pedig Jämtlandban, az ország középső részén. Valamennyit az elmúlt évtizedekben fedezték fel. Finnország keleti felén aztán gyakoribbá válik, fő elterjedési területe pedig Oroszország északi része, egészen a Csendes-óceánig.



A Diplazium sibiricum elágazó, kúszó gyöktörzzsel rendelkezik, melyből egyesével hajtanak ki a viszonylag nagy termetű levelek. A levélnyél körülbelül olyan hosszú, mint a levéllemez, alapjánál sötét színű, elszórtan sötétbarna pikkelyszőrökkel borított. A levéllemez lágy, nem áttelelő, széles háromszög alakú, 2-3x szárnyasan összetett. A legalsó levélszárnyak a nála jóval kisebb méretű buglyospáfrányhoz (Phegopteris connectilis) hasonlóan hátrafelé és felfelé állnak. A szóruszok és a fátyolka hosszúkás. Korábban Athyrium crenatum névvel is illették, ennek a rokon nemzetségnek az európai tagjai (a nálunk is honos A. filix-femina és a magashegységekben elterjedt A. distentifolium) többek között abban különböznek tőle, hogy leveleik tölcsérszerű rozettában állnak.



A Diplazium hatalmas nemzetség, körülbelül négyszáz fajjal, melyek többsége a trópusokon érzi otthon magát. Európában még egy képviselőjük található meg, a Diplazium caudatum. Ez a faj Makaronézia szigetcsoportjain, valamint néhány apró, sérülékeny populációval Délnyugat-Spanyolországban, Cádiz környékén fordul elő. A nemzetség leghíresebb tagja minden bizonnyal a Délkelet-Ázsiában honos, ehető Diplazium esculentum. Friss hajtásait előszerettel fogyasztják a helyiek, és állítólag mindenfelé lehet kapni az ottani piacokon. Étkezési értéke és dekoratív volta miatt Afrikában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is termesztik, ahol helyenként kivadult.

A hangafélékről (Ericaceae) az embernek valószínűleg rögtön az északi tájak fenyérei, lápokkal szabdalt fenyvesei, zord hegyvidékei és végtelen tundrái jutnak az eszébe. Bár ez az asszociáció nem teljesen fedi a valóságot, hiszen például a névadó Erica nemzetség fajainak nagyobbik része a Flora Europaea szerint a Földközi-tenger környékén érzi otthon magát (világviszonylatban pedig Dél-Afrikában), azért a család számos képviselője Európában kizárólag vagy főként Skandináviában fordul elő. A Cassiope hypnoides a kontinensen csak a Skandináv-hegységben lelhető fel, emellett megtalálható még Izland szigetén, valamint Európán kívül Észak-Amerika, Grönland és Szibéria arktikus területein.



Igen apró, 2-5 cm magas örökzöld rácscserje, mely sűrűn elágazó, heverő hajtásaival mohaszerű párnát képez. Levelei szórt állásúak, keskenyek, hegyesek és puhák. A virágok a felálló hajtáscsúcsokon magányosan nyílnak. A kocsány és az öttagú csésze pirosas színű. A fehér színű, néha pirosan futtatott párta harang alakú, a közepéig bevágott cimpákkal. A termés felálló, gömbölyű tok. Európában egyetlen közeli rokona él a Skandináv-hegyvidék északi részén, a Cassiope tetragona, mely minden tekintetben nagyobb, keresztben átellenes levelei négy szabályos sort alkotnak, virágkocsányai pedig a levelek hónaljából indulnak ki.



A Cassiope hypnoides mészkerülő, elsősorban patakok mentén, nedvesebb sziklákon bukkanhatunk rá, vagy olyan helyeken, ahol sokáig megmarad a hó. Gyakran látható Salix herbacea, Carex bigelowii és Silene acaulis társaságában.



A Cassiope nemzetségnév a görög mitológiából származik, és Kassziopeia etióp királynéra utal. A hölgy annak az Andromédának az anyja volt, akinek a története már a tőzegrozmaringnál előkerült. A “hypnoides” a növény vegetatív hajtásainak mohával (Hypnum) való hasonlatosságát jelzi. Morfológiai és molekuláris bizonyítékok alapján a fajt külön nemzetségbe is sorolják Harrimanella hypnoides néven, az általam olvasott svéd források azonban valamiért nem vették át ezt a nevet. Ha pedig már nevekről van szó, akkor azt sem hallgathatom el, hogy a Természetkalauz sorozat cserjékről szóló kötetében növényünk mohaképű pikkelyfenyérként szerepel. Kérdés, hogy a névadás óta vajon hányan ejtették ki ezt a szép elnevezést a szájukon - a “pikkelyfenyér” szóra a Google keresője mindenesetre sokat sejtetően egyetlen találatot sem ad.

A modern mezőgazdaság és állattartás térnyerése Skandináviában is számos állat- és növényfaj fennmaradását veszélyezteti. Ezek egyike az Arnica montana (hegyi árnika), mely korábban általánosan elterjedt volt Svédország déli és középső részein, állományai azonban rohamtempóban csökkenek, és 2010-ben felkerült a svéd Vörös Listára. Élőhelyei, a kaszálók és legelők megszűnnek, termőhelyei becserjésednek.



Az Arnica montana 20-50 cm magas növény, alsó levelei tőlevélrózsát képeznek, felső levelei átellenes állásúak, ami jól megkülönbözteti a hasonló, többnyire szórt levélállású fészkesvirágzatú rokonaitól. A szár mirigyes, rajta a csúcsi virágzat mellett a szárlevelek hónaljából még kettő-négy virágzat fejlődhet. A virágzatok sötétsárgák, nagyok, 5-8 cm szélesek. A termés halványsárga szőrű kaszat.



Az Arnica montana kizárólag Európában fordul elő. Az Alpok és a Kárpátok mészszegény hegyi rétjein helyenként még gyakori. A subsp. atlantica nevű alfaj Dél-Franciaországban és az Ibériai-félszigeten honos. Magyarországon a Soproni-hegységben, a Kőszegi-hegységben és a Vendvidéken fordult elő, de mára valamennyi helyen kipusztult. Visszatelepítésére a Kőszegi-hegységben folynak kísérletek. A nemzetségnek Skandináviában (és egyben Európában) még két tagja fordul elő. Az Arnica angustifolia a lappföldi hegyvidékek növénye, mely a Spitzbergákon, Grönlandon és Észak-Amerikában is megtalálható, kisebb termetű, mirigyszőrei nincsenek, levelei keskenyebbek, fészkei magányosak. A harmadik faj az Észak-Amerikából behurcolt, igen ritka Arnica chamissonis.



Régóta ismert gyógynövény, és mint ilyent, minden létező nyavalyára használták több-kevesebb sikerrel. Linné leírja a Flora Lapponicában, hogy dohány híján a smålandi parasztok elszívták a pipájukban. Árnikakivonatot tartalmazó krémet ma is lehet kapni rándulások, izomhúzódások, felületes sérülések és hasonló ártalmak külsőleges kezelésére. Belsőleges használata ma már nem ajánlott.

Érdekes és izgalmas időket élünk manapság. Ilyenkor az ember rájön, hogy az unalmas és eseménytelen életnél voltaképpen nincs is jobb, és visszasírja azokat az időket, amikor olyan problémák gyötörték, hogy például merre keresse a hengeres sást. A svéd botanikai irodalom szerint egyébként meglehetősen nedves helyeken - átmeneti és síklápokban, lápréteken, valamint erdei tavak partjának tőzegmohás ingólápjain, ahol én is rábukkantam. Ezek az élőhelyek elsősorban életunt botanikusok számára nyújtanak remek lehetőséget arra, hogy elkészítsék életük utolsó fantasztikus fényképét, majd a szó szoros értelmében alulról szagolják a hengeres sást. Mióta egyszer egy meggondolatlan lépésnél hirtelen combközépig tűntem el a posványban, a leckét megtanulva kellő tisztelettel közeledek az ilyen vesztőhelyek felé. A kísértés egyébként nagy, mert növényünk itt olyan, közép-európai szemmel izgalmasnak számító kísérőfajok társaságában fordul elő, mint például vidrafű (Menyanthes trifoliata), tőzegeper (Potentilla palustris), tőzegrozmaring (Andromeda polifolia), tőzegáfonya (Vaccinium ocycoccos), semlyéksás (Carex limosa), havasi kisgyapjúsás (Trichophorum alpinum) és álszittyó (Scheuchzeria palustris).

A Carex diandra cirkumboreális elterjedésű faj, mely Európán kívül Szibériában és Észak-Amerikában is megtalálható. Skandináviában sokfelé fellelhető és helyenként elég gyakori, de a kontinentális Európában már többnyire ritkaságnak számít, a Mediterráneumból pedig szinte teljesen hiányzik. Magyarországon igen ritka, tudomásom szerint a Zempléni-hegységből és a Göcsejből vannak aktuális adatai.



A Carex diandra lazán gyepes növekedésű, akár méteres magasságúra is megnövő sás. A tőlevélhüvelyek épek, fényesek. A szár csak felső részében gyengén háromélű, a töve felé hengeres, innen kapta magyar nevét a növény. A levelek 1-2 mm szélesek. A virágzat 2-4 cm hosszú, 1 cm-nél ritkán szélesebb, többnyire nem elágazó, esetleg alul néhány rövid elágazással. Az 5-10 füzérke egymástól nem különbözik, alul termős, felül porzós virágokat tartalmaz (Homostachyae). A pelyvák barnásak széles, hártyás szegéllyel. A tömlő fénylő barna, csőre keskenyen fogacskás. Hozzá leginkább a C. appropinquata hasonlít, amely azonban erőteljes zsombékokat alkot, virágzata pedig hosszabb, szélesebb és elágazóbb.



A “diandra” jelentése kétporzós. Szívesen megkérdezném Franz de Paula von Schrank Tiszteletes Urat (1747-1835), vajon miért pont ezt tartotta fontosnak kiemelni a névadásnál, de ő már sajnos csaknem két évszázada alulról szagolja a hengeres sást, úgyhogy kénytelen voltam kicsit utánanézni. Azaz csak próbáltam, de nem jutottam nagyon messzire. Bár a bibeszámlálgatás köztudottan fontos részét képezi a sások határozásának, a porzókról meglehetősen kevés szó esik. A Flora Europaea szerint a sások porzós virágaiban 2-3 porzó van, és ennyivel el is intézi a kérdést. Az átnézett számos határozóban többnyire még ennyit sem találtam. Úgy tűnik, egy méltatlanul elhanyagolt kérdéskörre bukkantam. Mindenesetre ha legközelebb virágzó Carex diandrával találkozom, feltétlenül meg fogom számolgatni a porzóit.

Júniusban a skandináv lápok, láperdők árnyasabb részeit szemet gyönyörködtető fehér virágokkal díszítik a mocsári molyűző egy-másfél méter magasra növő bokrai. Ez az örökzöld cserje a Skandináv-félsziget északkeleti részén a leggyakoribb, dél és nyugat irányába egyre ritkul, és teljesen hiányzik a norvég partvidékről. A kontinensen dél felé Ausztria északi részéig, Szlovákiáig és Ukrajnáig terjed, valamint előfordul Szibériában, Grönlandon és néhány közeli rokonával együtt Észak-Amerikában.



A természetben Európában más fajjal nem téveszthető össze. Sűrűn elágazó bokrainak hajtásai rozsdavörösen gyapjasak, a levelek szálasak - hosszúkás lándzsásak, bőrneműek, begöngyölt szélűek. Hosszú kocsányú, fehér virágai tömött sátorban nyílnak, tíz porzójuk jellegzetesen kiáll a virágból. A sziromlevelek a rózsaszín virágú európai Rhododendron fajokkal ellentében nem nőttek össze, teljesen szabadok. A termés öt kopáccsal alulról felfelé nyíló tok.



Amióta az ember az északi tájakat benépesítette, a molyűző fontos szerepet játszott az itt élők életében. Ezt mutatja számtalan népi neve, de azt hiszem, az általam olvasott különös svéd szavaknak az ismertetésétől most eltekintenék, főleg mivel a többségük nekem sem mond semmit. Érdekes azonban, hogy több elnevezés utal a fenyérmirtusszal (Myrica gale) való felületes hasonlóságára. Bár a két növény rendszertanilag meglehetősen távol áll egymástól, termőhelyük átfedést mutat, és felhasználásukban számos kapcsolódási pont van. Mindkettő erősen illatos, és kiválóan alkalmas rovarok elűzésére, például molyok ellen a ruhásszekrénybe akasztva. Amennyiben a szúnyogriasztót otthon felejtettük, bedörzsölhetjük magunkat a molyűző levelével. Főzetével korábban disznókat, teheneket, lovakat mosdattak mindenféle paraziták ellen. Belsőleg is alkalmazták, és ma is használják a természetgyógyászatban. Észak-amerikai rokonaiból készül a rendkívül népszerű ún. “Labrador tea”, ami természetesen minden létező nyavalyára jó (sőt, magukat a növényeket is ezen a néven ismeri a köznyelv). Európában a komló helyettesítésére használták a sörben (csakúgy, mint a fenyérmirtuszt), ezzel azonban érdemes csínján bánni, mivel állítólag sokkal durvábban be lehet rúgni az így készült itókától, agressziót válthat ki, és ütős lesz a másnaposság is... Inkább fűszerezzünk vele medvehúst, azt mondják, nagyon különleges ízt ad neki. Végül, de nem utolsósorban megemlítendő, hogy Carl Fredrik Nyman (1820-1893) svéd botanikus leírásai alapján kerüljük a hosszan tartó botanizálást meleg nyári napokon a molyűző cserjék közelében, mert kellemes, de erős illata egy idő után fejfájást okoz. Végképp kerülendő a bokrok tövében a sátorozás, mivel különös (a szóbeszéd szerint gyakran erotikus) álmokat idézhet elő!



Növényünket először Linné írta le Ledum palustre néven, mely még nem kopott ki a használatból, újabb kutatások alapján azonban a Ledum rokonság elválasztása a népes Rhododendron nemzetségtől nem indokolt (lásd a finn botanikus, Harri Harmaja munkásságát). Ennek egyik bizonyítéka, hogy Grönlandon ismert a Rh. lapponicummal való hibridje. Ez az igen apró, arktikus elterjedésű törpecserje a másik Skandináviában előforduló Rhododendron faj, mely külsőre is emlékeztet az Alpok hegyeiben növő rózsaszín virágú növényekre (Rh. hirsutum, Rh. ferrugineum).

A terepen történő növényhajkurászás egyik nem elhanyagolható tényezője, kár is lenne tagadni, a mázlifaktor. Legyen az ember bármilyen felkészült, ha Fortuna istennő aznap hátat fordít neki, akkor bottal ütheti a keresett növény nyomát. Máskor pedig ott esik orra egy ritkaságban, ahol a legkevésbé számít rá, mondjuk rokonlátogatás kapcsán, vagy egy családi kiránduláson. A Taraxacum dovrensét pár éve keresgéltük már egy egyhetes, növényezésnek szentelt dél-norvégiai túrán, pontos koordinátákkal, eredménytelenül (itt készült a legfelső fotó, a Syndre Knutshøa tetejéről). Ezt követően kissé meg is feledkeztem róla, ritkasága és lelőhelyeinek nehéz megközelíthetősége miatt úgy gondoltam, ez a faj jó darabig biztosan nem fog a szemem elé kerülni. Idén júliusban egy családi kirándulást tettünk a norvég hegyek legszebb, legmagasabb csúcsainak környékére, főként panorámautakról, az autóból szemlélve a tájat. A kaland kedvéért bevállaltunk egy alacsonyabban fekvő, turisták által gyakran felkeresett kilátópontot, ahová gyerekekkel sem volt esélytelen felgyalogolni, és gyönyörű kilátás nyílt a Dovrefjell legmagasabb csúcsaira. Kirándulókkal körülvéve, egy hároméves gyerekkel a nyakamban felfelé caplatva sok mindenre fel voltam készülve, csak arra nem, hogy a hegyecske tetejének közelében csaknem hasraesem a T. dovrense egyetlen virágzó példányában.



Bár a Taraxacum szó hallatára az amatőr botanikusok többsége azonnal menekülésre kész pozícióba helyezkedik, méghozzá teljes joggal, a T. dovrensétől nem kell ennyire megijedni. Nagyon jellegzetes, könnyen felismerhető faj, amivel kizárólag a Skandináv-hegység legmagasabb vidékein, Jotunheimen és Dovrefjell időjárás viszontagságainak kitett, sziklás csúcsain találkozhatunk. Főbb ismertetőjegyei az ép vagy gyengén fogazott szélű levelek, a sötét színű, halvány szegélyű, egymásra simuló vagy alig szétálló, szarvacskás fészekpikkelyek és a rövid csőrű, sötétbarna kaszat.



A T. dovrense kis területen elterjedt endemizmus, mely az erősen veszélyezetett kategóriába tartozik a norvég vörös listán, és az utóbbi évtizedekből nagyon kevés dokumentált megfigyelése van, számos korábbi lelőhelyéről pedig eltűnt. Megfogyatkozásának oka valószínűleg az élőhelyeinek a felmelegedése.



Legközelebbi rokona az Alpokban élő, szintén nagyon ritka T. reichenbachii. Mindketten a T. sect. Arctica csoportba tartoznak, melynek Európában csak négy faja honos: rajtuk kívül még egy faj az Alpokból és egy helyes, fehér virágú pitypang a Spitzbergákról (T. arcticum). A szekció többsége Oroszország és Észak-Amerika arktikus területein, valamint Grönlandon fordul elő. Egyes források ide sorolnak néhány Dél-Amerika déli csücskén éldegélő taxont is, és az egész bandát T. sect Antartica néven összevonják. Egészen érdekes érzés, hogy láttam egy növényt, amit “antarktiszi” jelzővel is lehet illetni. A T. dovrense leírója Gustav Adolf Hugo Dahlstedt (1856-1934) svéd botanikus, aki a Hieraciumok és a Taraxacumok nemzetközileg elismert kutatója volt.

A 2019-es év növényei Svédországban a hízókák lettek, ami kiváló alkalmat ad arra, hogy bemutassam őket a blogon, elsősorban legkisebb, Európában kizárólag északon megtalálható képviselőjükre, a Pinguicula villosára koncentrálva. A nemzetségnek három faja honos Skandináviában, melyek közül a P. vulgaris (lápi hízóka) és a P. alpina (havasi hízóka) hazánkból is ismerős lehet, legalábbis a botanikai irodalomból. A P. alpina fehér pártájáról és sárga torokfoltjáról könnyen felismerhető. Magyarországról kipusztult, de az Alpokban és a Kárpátokban összefuthatunk vele. Északon főként a Skandináv-hegyvidéken fordul elő, de érdekességként fellelhető Gotland szigetén is, mint hidegkori reliktum. A P. vulgaris lila pártájú, a P. villosánál minden részében jóval nagyobb termetű növény. Hazánkban kizárólag a Sopron környékén lévő kistómalmi láprétről ismert. Egész Skandináviában meglehetősen gyakori, az előző fajtól eltérően a síkvidéken éppúgy jól érzi magát, mint a hegyekben. A nemzetség számos további képviselővel rendelkezik Európában, elsősorban a mediterrán hegyvidékeken.



A P. villosa igen kis termetű növény, levelei alig centiméteres nagyságúak, erősen begöngyölt szélűek. A 3-6 cm-es, hosszú nyelű mirigyekkel borított tőkocsányon halványlila, sötéten erezett pártájú virág ül. A termés hosszúkás tok. Cirkumpoláris elterjedésű faj, mely Skandinávia északi és középső részén tőzegmohás lápokban, többnyire Sphagnum fuscum zsombékjain nő. Az apró tőlevélrózsa általában a tőzegmoha közt rejtőzik, emiatt a növény rendkívül nehezen észrevehető.

Érdekességként megemlítendő, hogy a hízókákból joghurtot is készíthetünk. Vagy legalábbis valami hasonlót, amit a svédek “filmjölk” vagy “filbunke” néven emlegetnek. Linné már 1737-ben, a Flora Lapponicában ismerteti az eljárást, egy hízókás ismeretterjesztő cikk szerzője pedig felemlíti, hogy dalarnai nagyanyja költözéskor két dolgot tekintett fontosnak magával vinni : a macskáját és a hízókáját, amiből a saját filbunkéját állította elő. A készítés egyszerű, csak be kell dörzsölni egy edény oldalát a hízóka levelével, langyos tejet hozzáönteni, és pár napig állni hagyni. A termék felhasználásával aztán további filbunke állítható elő, a hízóka zaklatása nélkül. A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a tudomány eléggé szkeptikus a fenti eljárással kapcsolatban. Ma már a legtöbb svéd valószínűleg inkább a boltban szerzi be a mindennapi filbunkéját.

A Pinguicula nemzetségnév a latin pinguis szóból ered, melynek jelentése zsíros, és a levelek zsírosan csillogó fényére utal.

A koboldok köztudomásúlag tréfás kedvű lények. Így talán nem is olyan meglepő, hogy egy munka utáni, az errefelé megszokottól eltérően napfényes októberi délutánon, a városkánk szélében fekvő erdőben sétálgatva került a szemem elé az a zöld koboldmoha (Buxbaumia viridis), amit évek óta üldöztem a skandináv rengetegben. Távolabbi helyeket is felkerestem már, ahol korábban látták, és bármerre jártam, mindenütt lehajolgattam a földön fekvő, korhadozó fatörzsekhez, de ezidáig hiába meresztgettem a szemem. Bár a faj Skandináviában sem túl gyakori, azért nem mondható extrém ritkaságnak. Megtalálni ennek ellenére nem könnyű, mert ritkán fejlődik néhány toknál több egy fatörzsön, és a különböző mohafajok között jól beleolvad a környezetébe. Kitartó, célzott keresés nélkül nem sok esély van a találkozásra.



A Buxbaumia nemzetségnek mindössze két tagja fordul elő Európában, a B. viridis és a B. aphylla. Jellegzetességük, hogy a mohák vegetatív hajtásai igen aprók, csupán néhány tized milliméteresek, és az egész növény megjelenését a centiméter magasságú tok dominálja. Más mohafajokkal nem lehet őket összetéveszteni. A B. viridis elsősorban erősen korhadó faanyagon nő, a tokja hosszúkás, zöldes színű, éles szegély nélküli, és a felső oldalának külső rétege éréskor hosszában felhasad. Ezzel szemben a B. aphylla talajlakó és vöröses vagy barnás színű, valamint tokjának a szélén éles szegély húzódik, külső rétege pedig nem hasad fel.

A Buxbaumia viridis Európa nagy részén elterjedt, de sehol sem gyakori faj, mely az Európai Moha Vörös Könyvben is szerepel. Védelme szempontjából elengedhetetlenek a természetes állapotú erdők, melyekben nagyobb mennyiségű korhadó fa található. Mivel a szubsztrát csak viszonylag rövid ideig alkalmas a moha számára, az kizárólag akkor képes hosszabb távon fennmaradni egy adott helyen, ha ott a megfelelő korhadási stádiumú faanyag folyamatosan jelen van. A zöld koboldmoha megőrzéséhez a legfontosabb a lelőhelyein az erdészeti tevékenység korlátozása, és a nagyobb mennyiségű holt fa biztosítása.

A pázsitfüvek a növényvilág legsikeresebb és legnépesebb képviselői közé tartoznak. Ennek ellenére, minden bizonnyal szerény megjelenésük miatt, az amatőr növénykedvelők jelentős része által méltatlanul mellőzött társaság. Nekem is eltartott jó néhány évig, mire tudomást vettem róla, hogy az orchideák mellett léteznek egyéb, látványos virággal nem rendelkező, zöld színű, nem túlságosan feltűnő, de nem kevésbé érdekes tagjai a flórának. Skandináviában számos fajuk előfordul, mely Európában főként vagy kizárólag itt található meg, ezek közül szeretnék majd többet bemutatni a blogon – amint sikerült őket megtalálni.



Egy szokatlanul forró júliusi hétvégén, egy Oslótól nem messze északra fekvő patakvölgyben bukkantam a Cinna latifolia nagyobb állományára. Ez a cirkumboreális elterjedésű faj Norvégia déli és Svédország középső részén, Finnországban, valamint a balti államokban meglehetősen ritkán fordul elő, míg Oroszországban és Észak-Amerikában sok helyen gyakori, nem veszélyeztetett. Jellemző előhelyei nedves, árnyékos patakvölgyek és szurdokok, ahol főleg a modern erdőgazdálkodás fenyegeti.



A Cinna latifolia laza csomókban nő, elég erőteljes, 60-120 cm magas növény. Jellegzetesek puha, fokozatosan hegyesedő, 1-1,5 cm széles levelei. A buga laza, ágai egy oldalra állók, lecsüngők. A füzérkék aprók, 3-4 mm hosszúak, oldalról összenyomottak, egyvirágúak. A toklászok a hártyás szélű pelyváknál rövidebbek, apró szálkát viselhetnek. A növény édes kumarinszagot áraszt, melyről svéd nevét is kapta (sötgräs = édesfű).



A Cinna nemzetséget Linné írta le, ennek alapjául a Cinna arundinacea szolgált, melyet egyik tanítványa, Pehr Kalm gyűjtött Kanadában (szolgálataiért cserébe Linné el is nevezte róla a Kalmia nemzetséget). A genus egyetlen európai képviselője a Cinna latifolia, három további faj az amerikai kontinensen honos. A Cinna szó a “kinna” régi, görög növénynévből származik, míg a latifolia a jellegzetes, széles levelekre utal.