Itt északon a vegetációs időszak sajnos érezhetően rövidebb, mint otthon. Cserébe a gombák, zuzmók, mohák sokfélesége nyújt némi vigaszt. A Svédországban előforduló mohák száma egy 2006-os fajlista alapján 1037 fajra tehető, ebből 787 lombosmoha és 248 májmoha, a maradék kettő pedig a Magyarországon is előforduló két becősmoha.



Mivel jómagam a mohákhoz kevéssé konyítok, elsősorban a jellegzetesebb, szabad szemmel is felismerhető, mikroszkóp nélkül is többé-kevésbé biztosan határozható fajokkal kezdtem az ismerkedést. Egy ilyen „látványosabb” faj a Hookeria lucens. Elterjedésének súlypontja Európában az atlanti-szubatlanti területekre esik, helyenként nem ritka az Alpokban, előfordul a Kárpátokban, észak felé pedig Skandinávia déli részéig terjed. Magyarországon néhány éve fedezték fel egy kis populációját a Vendvidéken. Svédországban ritka, védett faj. Mivel egyik lelőhelye egy közeli patak mentén elterülő természetvédelmi területen van, gondoltam, megér egy próbát a felkutatása. Bár egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy Hookeriát fogok látni, nem kis meglepetésemre találtam egy tenyérnyi állományt a patak meredek oldalában.



A 2-6 cm hosszú hajtások laposak, világoszöldek, első pillantásra májmoha benyomását keltik. A levélke 4-6 mm hosszú, ér nélküli. Feltűnőek a nagyméretű, szabad szemmel is látható, hatszögletű levélsejtek. Viszonylag gyakoriak az 1-2 cm hosszú nyélen ülő, vízszintes vagy enyhén lecsüngő tokok.

A nemzetség Sir William Jackson Hookerről (1785-1865) kapta a nevét, aki a londoni Royal Botanic Gardens (Kew Gardens) első igazgatója volt.

Az amatőr orchideakedvelők alapvetően két csoportra oszthatók: akik már láttak bajuszvirágot, és akiknek minden vágyuk, hogy egyszer lássanak. Nem véletlenül övezi ilyen nagy tisztelet, sőt szinte misztikus légkör ezt a növényt. Bár nagy területen elterjedt a Brit-szigetektől és a Pireneusoktól egészen Kamcsatkáig és Japánig, mindenütt ritka. Virágzása kiszámíthatatlan, sokszor hosszú évekig nem bukkan fel az adott termőhelyen, majd kedvező körülmények esetén június és október között rövid időre előbújik az avarból, gyors virágzást és termésérlelést követően pedig nyomtalanul eltűnik. (Részletes leírás található a fórumon a növényről ide kattintva.)



Nekem először jól ismert németországi lelőhelyén sikerült megpillantanom néhány évvel ezelőtt (itt készült a felső két fotó). Ez a kis schwarzwaldi erdő azon kevés helyek egyike, ahol csaknem minden évben megbízhatóan előbukkan, ezért a virágzás fő időszakában az „orchidióták” zarándokhelyévé válik. A helyszínen belebotlottunk a természetvédelmi őrbe, aki elmesélte, hogy az utóbbi években ismeretlen okból kifolyólag folyamatosan csökken a növények egyedszáma, és évtizedek óta senki sem látott terméses példányt. Színesen ecsetelte, hogy hajdanában olyanok voltak egyes erdőrészek a virágzás idején, mintha hó borította volna őket. Azért nekünk ezt a megcsappant állományt is elképesztő volt látni.



Idén nyáron találkoztam másodszor bajuszvirággal, egyetlen ismert bohusläni (tartomány Délnyugat-Svédországban) lelőhelyén, ami történetesen itt van a szomszédban (itt készült az alsó fotó). A növény Skandináviában is ritka, Dél-Svédországban csupán néhány előfordulása ismert. A Vänerntől északra aztán egyre gyakrabban fordul elő és egészen szép számú, egyedekben gazdag populációja található Jämtland tartományban. Fennmaradását leginkább a modern erdőgazdálkodás fenyegeti.



Nemrég olvastam egy svéd ismeretterjesztő jellegű folyóiratban, hogy Linné sosem látott bajuszvirágot. Ez szöget ütött a fejembe, és megpróbáltam utánajárni, vajon igaz-e. Linné 1732-ben, Lappländska resa (Lappföldi utazás) című útinaplójában írja, mennyire sajnálja, hogy sosem látta ezt a növényt, ekkor viszont még 46 év hátra van az életéből. Később ő írja le először, 1753-ban a Species plantarumban Satyrium epipogium néven, ennek alapjául azonban Johann Georg Gmelin német természettudós Flora Sibirica című művében szereplő leírás és illusztráció szolgál. Még egy fajsúlyos érv, hogy jóval Linné halála után, 1816-ban Elias Magnus Fries svéd botanikus találta meg a bajuszvirágot elsőként Svédországban. Ma is érvényes tudományos nevét Olof Swartz svéd botanikustól és orchidea-kutatótól kapta.

Úgy látszik, szegény Linné tényleg nem látott Epipogium aphyllumot, de ha valaki esetleg ki tudja egészíteni a fenti történetet, szívesen veszem, ha megírja…

A Mertensia maritima igazi hidegkedvelő növény, arktikus súlypontú elterjedéssel. Sajnos ennek következtében nem tartozik a globális felmelegedés nyertesei közé. Svédországban a nyugati partvidéken honos, állományai azonban az elmúlt pár évtizedben drasztikusan csökkentek. Százas nagyságrendű egykori lelőhelyéből mára mindössze tizenöt, folyamatosan fogyatkozó egyedszámú populáció maradt. Hasonló folyamatok figyelhetők meg Dél-Norvégiában és a Brit-szigeteken is, Dániából pedig valószínűleg kipusztult. Norvégia északi részén, Izlandon, valamint Oroszország és Észak-Amerika északi partvidékén helyenként még gyakorinak számít.



Erős szélnek és permetező tengervíznek kitett, köves tengerparti élőhelyeken él, ahol kevés a konkurens faj. (Az élőhelyfotón látható rácsok a legelő jószágok ellen hivatottak védelmet nyújtani.)



Többéves növény, 60 cm-re is megnövő hajtásai a tengerparti köveken kúsznak, melyeket kedvező feltételek esetén akár szőnyegszerűen boríthatnak. A szürkészöld levelek szórt állásúak, vaskosak és húsosak, felszínükön viaszos bevonattal. Végálló fürtben elhelyezkedő, apró, harangszerű virágai először rózsás, majd égszínkék színűek. A termés négy felfújt részterméskéből áll. Kimutatták, hogy a magvak akkor csíráznak jól, ha először sós vízben áznak, majd hosszú hideghatás éri őket.



A Mertensia maritima az érdeslevelűek (Boraginaceae) családjába tartozó Mertensia nemzetség 45 képviselőjének egyetlen európai tagja. A genus neve a német botanikus Karl Franz Mertensnek állít emléket. A Mertensia maritima svéd (és angol) elnevezése „osztrigafűnek” fordítható, ami sós, osztrigára emlékeztető illatára utal.

Ezzel az apró, egyéves növénnyel főként Nyugat-Európa atlanti területein találkozhatunk, de előfordul Közép-Európa északi részén és a Mediterráneumban is. Elsősorban nyílt, nedves homokfelszínen vagy agyagon érzi otthon magát. Svédországban rendkívül ritka, mindössze néhány alkalmi előfordulása ismert. Mivel az egyik a közelünkben, egy felhagyott homokbányában található, tettem egy próbát a felkutatására. A forrás pontos helymegjelölése ellenére is csak hosszas keresgélés után bukkantam rá egy körülbelül egy négyzetméternyi területen élő állományra. A nedves, mohával benőtt homokon Radiola linoides és pár tő Lycopodiella inundata társaságában nőttek az apróságok, a legnagyobb is alig érte el az 5 centimétert.



Az irodalmi adatok szerint ennél azért nagyobbra is növő, 5-20 cm hosszú, elfekvő vagy felemelkedő szárú növény. Az átellenesen álló levelek hónaljában elhelyezkedő virágoknak jellegzetes fehér, szálkahegyű csészelevelei vannak, melyek a termést a későbbiekben magukba zárják.



Az Illecebrum a szegfűfélék családjába tartozó, monotipikus nemzetség. A genus neve érdekes módon valamilyen vonzó, csábító dolgot jelent. Kíváncsi volnék, mire is célozhatott ezzel a névadó Linné, mivel ez a nem éppen feltűnő növény legfeljebb néhány megszállott botanikus számára lehet csalogató.

A tőzegorchidea igazi kuriózum az európai orchideák között. Bár Közép-Európa számos országában, így Magyarországon is előfordul, mindenütt nagyon ritka és többnyire kipusztulással fenyegetett. Nincs könnyű dolga annak, aki szeretne találkozni vele - először is a kevés lelőhely nehezen megközelíthető és járható, a növényke apró termetű és nehezen észrevehető, emellett az átlagos földi halandókat többnyire ki is tiltják a civilizált nyugat-európai országokban ezekről a helyekről. Némi joggal, hiszen a tőzegmohás lápok taposásra elég érzékenyek, a lelketlen növénygyűjtők és gátlástalan fotósok számlájára pedig már elég sok minden írható. Bár a Hammarbya paludosa Skandináviában is ritka és fokozatosan fogyatkozik, elsősorban a lelőhelyek lecsapolása és eutrofizációja miatt, azért még számos helyen előfordulnak szép állományai.



Szinte kizárólag dagadólápokban vagy tápanyagszegény tavak parti zónájában, tőzegmoha közt fordul elő. A Hammarbya paludosáról remek, részletes leírás olvasható a fórumon (hála kispistike és cyprea szorgos munkájának). Érdemes megfigyelni a levelek szélén lévő apró sarjhagymácskákat, melyek révén a növény vegetatív szaporodásra képes.



A tőzegorchideát először Linné írta le Ophrys paludosa néven, majd Carl Ernst Otto Kuntze német botanikus áthelyezte a monotipikus Hammarbya nemzetségbe (bár egyesek a kb. 300 fajt számláló Malaxis genusba sorolják). A névadó Hammarby a Linné család nyári rezidenciája volt, mely Uppsala városától 15 km-re délkeletre fekszik, és ma múzeumként működik.

A tóparti, sekély vízből csoportosan előbukkanó, lilás-fehér virágaival a víztükör felett ringadozó Lobelia dortmanna jellegzetes színfoltja a skandináv flórának.

A népes Lobeliaceae családból (melyet egyesek a Campanulaceae család alá sorolnak) Európában mindössze két nemzetség néhány faja honos. A Lobelia genusnak csupán két európai képviselője van. Míg a Lobelia urens savanyú talajú legelők és csarabosok atlanti elterjedésű növénye, addig a Lobelia dortmannával főként Észak-Európa tápanyagszegény tavainak sekély, parti zónájában találkozhatunk.



Azokat az oligotróf tavakban élő növényfajokat, melyek örökzöld, merev, húsos levelekből álló tőlevélrózsát képeznek, közösen „izoetidáknak” is nevezik. Megfelelő élőhelyen sokszor együtt, nagy tömegben fordulnak elő. Rendszertanilag igen heterogén csoport, a korpafüvek közé tartozó, névadó Isoëtes fajok mellett ide sorolható többek között a Littorella uniflora, Subularia aquatica és a Lobelia dortmanna.



A jellegzetes, víz alatti tőlevélrózsából 20-60 cm hosszú szár nyúlik a vízfelszín fölé, melyen július-augusztusban nyílnak a laza, kevésvirágú fürtben elhelyezkedő, látványos virágok. A magok hosszúkás, bókoló toktermésben érnek.



Svéd nevének (notblomster) jelentése „halászhálóvirág”, a növény ugyanis előszeretettel akadt bele a kivetett halászhálóba.

A lakhelyünktől, Trollhättantól nem messze északra található a Vänern tó délnyugati csücske. A Vänern Európa harmadik legnagyobb tava, méretben csak az oroszországi Ladoga-tó és Onyega-tó előzik meg. Felszíne a Balatonénak csaknem tízszerese. Partjainál ma még számos helyen találhatunk gyönyörű, természetes, homokos strandokat, melyeket a fokozatos eltűnés veszélye fenyeget. Egyedi flórájuk számos tekintetben eltér a tengerparti homokdűnék növényvilágától, és olyan érdekességeket rejteget, mint a Lycopodiella inundata, Radiola linoides, Centunculus minimus vagy a Carex arenaria.



A Carex arenaria a nyílt homokfelszínek jellegzetes pionír növénye. Elsősorban Nyugat- és Észak-Európa tengerpartjai mentén találkozhatunk vele, de helyenként mélyen a kontinens belsejében is előfordul. Vaskos gyöktörzse sokszor métereken keresztül nyílegyenesen halad a homokfelszín alatt, és a belőle szabályos távolságonként előbukkanó hajtások érdekes mintázatokat alkotnak a homokon.



A növény 15-40 cm magas, szára háromélű, érdes. A levelek 2-4 mm szélesek, merevek, felállók, körülbelül a szárral azonos hosszúságúak. A virágzatban 5-15 egymáshoz közel elhelyezkedő füzérke található. A felső füzérkék általában csak porzós, a középsők csúcsukon porzós, alsó részükön termős, míg az alsó füzérkék csak termős virágokat tartalmaznak. A tömlő 4-5 mm hosszú, szélesen szárnyas.



Tudományos nevét jellegzetes élőhelye után kapta - az „arena” latinul homokot jelent.

Cirkumboreális elterjedésű faj, nedves élőhelyek, elsősorban lápok, láperdők, vízpartok lakója. Skandináviában elterjedt és gyakori, de Európa nagy részén megtalálható. Hazánkban – amennyiben régi előfordulását hitelesnek tekintjük – kipusztult.



Kistermetű, kopasz növény, 3-4 tőlevele jellegzetesen lekerekített, vese alakú. A virág tőkocsányos, max. 15 mm hosszú, az alsó sziromlevél sötétlilásan erezett. A fellevelek a tőkocsány közepe táján helyezkednek el. A hasonló Viola epipsilával keverhető, ennek azonban a fellevelei a felső harmadban találhatók, virága nagyobb és levelei mindig párosával állnak, kissé csúcsosak. Inkább Skandinávia középső és északi részén gyakori, remélem, sikerül majd összefutni vele. Az igazán nagy fogás a Viola selkirkii lenne, mely szintén cirkumboreális elterjedésű, de az előző fajoknál sokkal ritkább. Európában legdélebbi előfordulása Közép-Svédországban (Värmlandban) található.

Az elkövetkező pár évben előreláthatólag a svédországi Trollhättanban fogok élni és dolgozni, és amennyire az időm engedi, megpróbálok itt lehetőleg rendszeresen bemutatni egy-egy érdekesebb skandináv növényt, pár fotó és egy rövid ismertető erejéig (majd kiderül, mennyire sikerül). Kezdetnek jó lesz a fenyérmirtusz, amibe a hétvégén botlottam a szomszédos Hunneberg erdős-lápos platóján. A hegy valószínűleg gyakori célpont lesz, mivel közel van és gyönyörű.

A Myrica gale (fenyérmirtusz) Észak- és Nyugat-Európa lápos élőhelyein előforduló, 1-2 méter magas cserje, a Myricaceae család egyetlen őshonos európai képviselője. Skandináviában megfelelő élőhelyen elég gyakori. Általában kétlaki, az egyes növények azonban évenként nemet válthatnak (nem tudom, ez mennyire gyakori jelenség). A képeken látható porzós illetve termős barkák tavasszal, a levelek előtt jelennek meg. A növényt sárga mirigyek borítják, melyek már messziről érezhető, kellemes, édes illatot árasztanak.



A középkorban, a komló térhódítása előtt a sör ízesítésére használták, de Svédországban helyenként ma is áztatják borba, snapszba fűszerezés gyanánt (kíváncsi volnék, milyen, de a kevés rendelkezésemre álló, felbecsülhetetlen értékű hazai barackpálinkával nem kísérletezek). Kiváló szúnyogriasztó, ami errefelé nem lebecsülendő dolog, moly ellen pedig a ruhásszekrénybe akasztható. A népi gyógyászatban korábban sok mindenre alkalmazták. Külsőleg rühességre és egyéb bőrbetegségekre volt használatos, elfogyasztva vizelethajtó, hashajtó és abortív hatású.



Latin elnevezését természetesen Linnétől kapta, a gale a fenyérmirtusz régi, kelta származású neve.