Az ember azt gondolná, hogy a sarkvidékek eldugott, a világ zajától és forgalmától távoli tájai viszonylag megkíméltek a behurcolt növényfajok inváziójától. Ez sokáig így is volt, de a Senecio pseudoarnica jó példa arra, hogy a helyzet változóban van, és meglehetősen gyorsan komoly fordulatot vehet. Ezt a növényt először 2006-ban találták meg egy Tromsø partjainál fekvő kis szigeten, és a 2010-es években még úgy gondolták, hogy az addig fellelt néhány kis populáció nem jelenthet különösebb problémát. Egy 2020-as felmérés során azonban számos állománya került elő egy közeli partszakaszról, és ma már úgy tűnik, hogy egy gyorsan terjedő, invazív növényről van szó, melynek feltartóztatására nem sok remény van.



Először azt feltételezték, hogy a S. pseudoarnica spontán transzatlantikus terjedéssel, óceáni áramlatok réven került az észak-norvégiai partokra. A további állományok előkerülését követően azonban hamar kiderült, hogy a növény magjait 1990 környékén importálta egy lelkes helyi kertész Alaszkából, és szét is osztogatta az ismerősei között. A tengerpartra dobott növényi hulladékból aztán létrejöttek az első kivadult állományok, és mivel faj származási helyével szinte teljesen megegyezőek a élőhelyi és a klimatikus viszonyok, a közeljövőben a S. pseudoarnica exponenciális terjedésére lehet számítani. Ehhez hasonló folyamat zajlik egyébként Izlandon is, ahol valószínűleg az 1960-as években szökhetett ki először botanikus kertekből, és jelenleg nagy ütemben terjeszkedik a tengerpart mentén.



A S. pseudoarnica eredetileg Észak-Amerika és Kelet-Ázsia északi, szubarktikus partvidékén honos, megtalálható az USA keleti oldalán, Kanadában és Alaszkában, valamint Oroszország csendes-óceáni partjain dél felé néhány szórványos előfordulással egészen a Koreai-félszigetig, Kínáig és Japán északi csücskéig. Jellemző élőhelyei a homokos és köves tengerpartok.



A S. pseudoarnica erőteljes gyöktörzzsel rendelkező többéves faj, mely akár méteres magasságúra is megnőhet. Levelei elérhetik a 20-25 cm-es hosszúságot, húsosak, visszás-tojásdadok, fogazott szélűek, felül fényes zöldek, fonákuk molyhos. A virágzat néhány nagyméretű, 4-5 cm átmérőjű látványos fészekből áll, melyeknek 10-20 nyelves virága van.



A növény első leírója Linné volt, aki Arnica maritima névre keresztelte. Christian Friedrich Lessing német botanikus, aki az Asteraceae család szakértője volt és komoly kutatásokat végzett Szibériában, áthelyezte a Senecio nemzetségbe, de mivel a S. maritimus név már foglalt volt, S. pseudoarnica lett a faj jelenleg érvényes tudományos neve.

Minden természetbúvár fel tud sorolni olyan fajokat, melyeknél szívesen elidőz a könyveit lapozgatva, és időnként felsóhajt, hogy ezzel bizony ebben az életében biztosan nem fog találkozni. Több oknál fogva sem szívesen tettem volna fel jelentősebb összeget arra, hogy a Dryopteris fragranst valaha látni fogom. Először is, Európában kizárólag Finnország legészakibb csücskében fordul elő, a norvég határ közelében, egy meglehetősen kis területen a Kevojoki és az Utsjoki folyók völgyében. Ez a régió még akkor is félreesőnek tűnik, ha Lappföldre utazik az ember, mivel eléggé távol van a szokásos úticéloktól (ami főleg Abisko és Kiruna szokott lenni Svédországban, Lofoten vagy Tromsø Norvégiában, esetleg Rovaniemi Finnországban - bár utóbbit inkább télen szokták felkeresni, ugyanis közismerten ott lakik a Mikulás). Ezen túlmenően a növényt meg is kell találni, ha odautazott az ember, ami a végtelennek tűnő tajga sziklás, mocsaras, infrastruktúrát csak nyomokban tartalmazó, nehezen vagy helyenként egyáltalán nem járható vidékén elég komoly feladat tud lenni. A lelőhelyek pontosabb behatárolását az sem könnyítette meg, hogy míg svéd (és emiatt valamennyire norvég) nyelven remekül elboldogulok a hozzáférhető irodalmi és internetes forrásokkal, finnül (nyelvrokonság ide vagy oda) körülbelül annyira értek, mint szuahéliül. A fentiek fényében talán érthető, miért örültem annyira, amikor a Varanger-félszigetről viszafelé tartva svéd kollégáim megmutatták a növényt.



Európán kívül a Dryopteris fragrans korántsem olyan nagy ritkaság, és az Urál hegységtől Szibérián, Kínán, Japánon és Észak-Amerikán át Grönlandig hatalmas területen elterjedt. Jellemző élőhelyei nyíltabb sziklás területek, sziklahasadékok, kőgörgetegek.



A Dryopteris fragrans rokonaihoz képest viszonylag kis termetű, levelei legfeljebb 20-25 cm-es magasságot érhetnek el. Vastag, függőleges gyöktörzzsel rendelkezik, melyen a korábbi évek elszáradt levélmaradványai jellemzően sokáig megmaradnak. A levélnyél rövid, vöröses vagy barnás pelyvákkal fedett. A levéllemez keskeny lándzsás, 2-4 cm széles, 1-2x szárnyasan összetett, sűrűn sárgás mirigyekkel borított. A levél színe fényes zöld, a fonáka és a gerince pelyvás. A végső levélkék gyakran begöngyölt szélűek. A szóruszok nagyméretűek, a levél fonákát sűrűn borítják, a fátyolka barnás színű, mirigyes. A növény első pillantásra egy megtermett Woodsia ilvensisre emlékeztethet, közelebbről megvizsgálva azonban semmilyen más európai páfránnyal nem keverhető.



A “fragrans” jelentése illatos - a leveleket borító mirigyeknek köszönhetően ugyanis a növénynek ibolyára emlékeztető illata van. A Dryopteris nemzetségnév a görög “drys” (tölgy) és “pteris” (páfrány) szavakból jött létre, és eredetileg egy tölgyesben előforduló páfrányra utalhatott. A Dryopteris fragranst először Linné írta le a Species plantarumban Polypodium fragrans néven, majd később Heinrich Wilhelm Schott osztrák botanikus helyezte át a Dryopteris nemzetségbe.

Európa legészakibb vidékein is meglepően nagy számban fordulnak elő orchideák. Végeztem egy gyors keresést egy norvég internetes adatbázisban, és Norvégia legészakibb, Nordkapp nevű kommunéjében (nagyjából községet jelent, de több településből áll) nyolc orchideafajt sorolnak fel: Chamorchis alpina, Corallorhiza trifida, Dactylorhiza maculata, Dactylorhiza fuchsii, Dactylorhiza viride, Epipactis atrorubens, Neottia cordata és Pseudorchis straminea. Ezek közül leginkább talán az Epipactis atrorubenst a legnehezebb elképzelni a sarkvidéki tundrán mondjuk egy alföldi telepített nyáras után, pedig nem különösebb ritkaság a Skandináv-hegyvidéken sem. Az északi sarkkört átlépő orchideákat felsorolni már egészen hosszú lista lenne. Érdekes, hogy a mediterrán elterjedési súlypontú bangók közül az Ophrys insectiferának is vannak előfordulásai a sarkkörtől északra, a Cypripedium calceolus pedig jóval meghaladja ezt a vonalat, és még Alta környékén is megtalálható.



A Pseudorchis nemzetség taxonomiája - az orchideáknál nem különösebben meglepő módon - meglehetősen zűrzavaros és helyenként ellentmondásos. Ebben a rövid bejegyzésben természetesen meg sem próbálok rendet tenni a kérdésben, inkább csak röviden leírom, ami nekem lecsapódott a rendelkezésemre álló irodalom átfutása során. A nemzetségbe jelenleg két fajt sorolnak, melyeket azonban egyes szerzők csak alfaji rangon különítenek el, és korábban többek között a Gymnadenia, a Platanthera és a Leucorchis genus alá is vontak. Pontosabb rokonsági viszonyai egyenlőre tisztázatlanok. A P. straminea a P. albidához képest lazább virágzatú, kevesebb virágú, melyek nagyobbak, sárgásabb színűek, illatosabbak. A legújabb, nemrég megjelent norvég flórában az alábbi különbségeket említi a kulcs (hozzátenném, hogy más szerzők más bélyegeket emelnek ki, és az itt felsoroltak közül többet használhatatlannak tekintenek): a P. albidánál a mézajak oldalsó karéjai a középső karéjnál rövidebbek, a murvalevél olyan hosszú mint a magház, szélén sűrűn álló, szabályos papillákkal, a sarkantyú a végénél kiszélesedik, a virágok pedig szürkésfehérek, míg a P. straminea esetében a mézajak karéjai azonos hosszúságúak, a murvalevél hosszabb a magháznál és a széle a csúcsa felé szabálytalanul fogazott, a sarkantyú egyenletes szélességű, a virágok sárgásfehérek. Ez Skandináviában akár még működhet is, de az Alpokban és Európa déli részének hegyvidékein előfordul egy P. albida subsp. (vagy var.) tricuspis nevű tisztázatlan taxon, melynek morfológiai leírásában sok egyezést fedezhetünk fel a P. stramineával, és az osztrák flóra például szinonimaként kezeli őket. Hogy valójában micsoda, az rejtélynek tűnik, számomra legalábbis egyáltalán nem világos, hogy miben is különbözik a P. stramineától.



Míg a P. straminea a hegyvidékeken, az erdőhatár felett, meszes talajon fordul elő, addig a P. albida Skandináviában inkább a síkvidékeken él, és kevésbé érzékeny a talaj mésztartalmára. Ami a földrajzi előfordulást illeti, jelenleg a P. stramineát a legtöbb szerző boreális taxonnak tekinti, mely Európában kizárólag Skandináviában (Norvégia, Svédország, Finnország, Izland, Feröer-szigetek), ezen kívül pedig Grönlandon, Észak-Amerikában és Oroszországban fordul elő. A P. albida Európa nagy részén megtalálható, dél felé haladva azonban már egyre inkább csak a hegyvidékeken találkozhatunk vele.



A Pseudorchis jelentése “hamis orchis”. A név mögött az állhat, hogy a növény gumói nem orchis-szerűek (azaz here formájúak), hanem több részre hasítottak. A straminea szalmasárgát, míg az albida fehérest jelent. Egy kis problémám akadt a szerzői nevekkel is, mivel helyenként Pseudorchis straminea (Fernald) Soó, máshol Pseudorchis straminea (Fernald) Soják névvel illetik a növényt. Először azt hittem, Soó és Soják neve közti hasonlóság miatt történt elírás, de mivel komoly munkákban hol az egyik, hol a másik név bukkant fel, be kellett látnom, hogy nem erről van szó. Sajnos nem tudom, kit illet az elsőbbség a kombináció leírásában (a címben részrehajló voltam). Ha esetleg tud erről valaki valamit, megköszönöm, ha megírja a kommentekben.

Nyáron lehetőségem nyílt két hetet eltölteni a Skandináv-félsziget legtetején, és rengeteg érdekességet láttam, hála néhány svéd botanikusnak, akik a legnagyobb ritkaságokat is lelkesen mutogatták. A legutóbbi bejegyzés óta sajnos több mint egy év telt el, amit a közeljövőben megpróbálok néhány sarkvidéki különlegességgel helyrehozni.

A Chrysosplenium tetrandrum egy igazi arktikus faj, mely dél felé Európában a 66. szélességi fokig húzódik le, tehát a Botteni-öböl tetejét sem éri el. Cirkumpolaris elterjedésű, Norvégia, Svédország és Finnország északi részén kívül a Spitzbergákon, Grönlandon, Észak-Amerikában és Szibériában is megtalálható. A Chrysosplenium nemzetség körülbelül 60 faja kevés kivételtől eltekintve az északi féltekén honos. Skandináviában a C. tetrandrumon kívül a délebbi tájakon viszonylag gyakori C. alternifolium, valamint a Norvégia délnyugati részén és Dániában előforduló C. oppositifolium él.



A Chrysosplenium tetrandrum a nemzetség váltakozó levélállású tagjai közé tartozik, a hazánkban is gyakori C. alternifolium közeli rokona. A két faj Európában morfológialiag és földrajzilag is jól elkülönül, de Szibériában és Észak-Amerikában a C. alternifolium-csoport tagjainak elhatárolása jóval nehezebb. A hazai aranyveselkével összevetve a C. tetrandrum valamivel kisebb termetű, gyakorlatilag teljesen kopasz, nyolc helyett csak négy porzója van, levelei kevésbé csipkézettek és murvalevelei nem színeződnek sárgára, a magjai pedig vöröses színűek. Míg a C. alternifolium oktoploid, addig a C. tetrandrum tetraploid kromoszómaszámú. A C. tetrandrum jellemző előfordulási helyei patakpartok, tópartok, lápok, források és egyéb nedves, gyakran mohával borított élőhelyek.



Érdekes a Chrysoplenium fajok terjedése az úgynevezett “splash-cup” mechanizmussal, melynek lényege, hogy a nyitott, tálszerű tokra hulló esőcseppek hatására a magvak minden irányba szétrepülnek, és szétszóródnak a növény környezetében. Több más edényes növénycsoportnál, valamint számos moha, zuzmó és gomba nemzetségnél megfigyeltek ilyen terjedést. Formájukat tekintve is hasonlóak például a Marchantia polymorpha nevű telepes májmoha gemmákat tartalmazó rügykosárkái, vagy a pohárgombák (Cyathus spp.) jellegzetes termőtestjei.

A Chrysosplenium név a görög “chrysos”, melynek jelentése arany, és a “splenium”, azaz lép szavakból tevődik össze. A hazai aranyveselkénket tehát aranylépecskének kellene hívni, ha szó szerint akarnánk lefordítani a tudományos nevét (németül egyébként tényleg Milzkrautnak hívják). Mindkét elnevezés a levelek alakjára utal. A “tetrandrum” négyporzósat jelent.

Hosszú kényszerszünet után idén szeptember közepén sikerült ismét egy kisebb kirándulást tennem a skandináv természetben. Bár ilyenkor a magasabb rendű növények szezonja már lecsengőben van, a nyár végi és ősz eleji esőknek köszönhetően a mohák, zuzmók és gombák világa rengeteg felfedeznivalót kínál. Ezúttal, többek között, egy igen érdekes és egyedülálló mohával, a Schistostega pennatával kerültem közelebbi ismeretségbe Svédország délnyugati partvidékén. Különlegességét jelzi, hogy a köznyelv is számos nevet adott neki, ami kevés mohafaj esetében fordul elő. Németül Teufelsgold, svédül drakguldsmossa, angolul Goblin Gold - az ördög, a sárkány, illetve a koboldok aranya - névvel illették. Ennek oka, hogy a moha protonemája rejtett kincset sejtetve, smaragdzöld fénnyel világít a sziklahasadékokban és egyéb sötét lyukakban, de érte nyúlva és a napfényre hozva csak egy marék földet látunk a kezünkben.



A Schistostega pennata olyan sötét, eldugott helyeken nő, ahol más növények a fény hiánya miatt nehezen vagy egyáltalán nem képesek boldogulni. Magas páratartalmú levegőben, de szárazon, az esőtől védve érzi jól magát. Jellemzően sziklahasadékokban, barlangokban és különböző üregekben, például kidőlt fák gyökerei közt vagy állatok földbe vájt odvaiban bukkanhatunk rá. Ember alkotta élőhelyeken, pincékben vagy elhagyott, földes padlójú kunyhókban is megtelepedhet. Az északi féltekén nagy területen elterjedt, ugyanakkor sehol sem különösebben gyakori. Hazánkból nem került elő, de ki tudja, nem bújik-e meg valahol egy földalatti szőlőspince rejtett sarkában, vagy egy barlang alig hozzáférhető zugában?



Annak az oka, hogy a Schistostega pennata ilyen jól alkalmazkodott a fényszegény életmódhoz, a protonema felszínén lévő lencse alakú sejtekben keresendő, melyek a legkisebb mennyiségű fényt is összegyűjtik, és a sejt aljában elhelyezkedő kloroplasztiszokra fókuszálják. A zöld hullámhosszú fény azonban visszaverődik róluk, ez okozza a smaragdzöld ragyogást. A protonemák nagy telepeket képezhetnek, a maximum 1-1,5 cm-es, madártollra emlékeztető formájú gametofitonok azonban csak ott bújnak elő, ahol ehhez elegendő, némileg több fény áll rendelkezésre. A levelek két sorban, átellenesen állnak, hegyesek és érrel nem rendelkeznek, ami megkülönbözteti a mohát a kissé hasonló Fissidens fajoktól. A tokok elég gyakoriak, hosszú nyelűek, perisztóma nélküliek. A spórák ragadósak, az állatok általi terjesztést segítik elő - ez a tulajdonság kizárólag még a Splachnaceae család tagjaira jellemző.



A növény fotózása nem várt nehézségeket tartogatott. Több sziklahasadékban felfedeztem ugyan a fénylő előtelepeket, melyek már messzebbről jól látszottak, de a hajtásokat nem tudtam megfigyelni, mert a fejem nem fért be a repedésekbe - meg kedvem se nagyon lett volna oda bedugdosni. Így hát a fényképezőgépet nyújtogattam be a réseken, majd különböző lehetetlen pózokban próbáltam az élességállítót vaktában tekergetve találni egy fotózható megjelenésű hajtást, a kihajtható LCD-kijelzőn figyelve az eredményt. Ezután jött a neheze, mivel fény nem volt, az állványt pedig nyilván nem lehetett a lyukba gyömöszölni. Jobb híján a pulóveremet gyűrtem be a résbe, és igazgattam megfelelő alakúra. Erre helyezve a gépet aztán hosszas küszködés következett az élesre állítással, hiszen stabil alátét hiányában a legkisebb mozdulatra is elmozdult az apró téma a fókuszból. Még mielőtt azonban teljesen beállt volna a vállam és a nyakam, sikerült a távkioldóval néhány elfogadható felvételt készíteni. Az egész folyamat tehát lényegében vakon történt, a saját szememmel egyáltalán nem láttam, amit fényképeztem.

A Schistostega pennata a Schistostegaceae család egyetlen genusának egyetlen faja. A nemzetségnév jelentése “hasadt tető”, és valószínűleg egy téves megfigyelésen alapul, miszerint a tok fedője felhasad. A “pennata” tollszerűt jelent. Érdekességként említhető még, hogy a protonémát, mivel gyakran hajtások nélkül fordul elő, először algaként írták le Catopridium smaragdinum néven, és csak később jöttek rá, hogy a világító sejtek és a moha összetartoznak.

Kissé rendhagyó bejegyzés következik így télvíz idején, a következő szezonra várva. Ezt a növényt ugyanis valószínűleg mindenki ismeri, aki kicsit is érdeklődik a természet iránt. A madárberkenye (Sorbus aucuparia) Skandinávia leggyakoribb fái közé tartozik, és a tengerpartoktól a Skandináv-hegységig mindenfelé előfordul. Magyarországon sem számít ritkaságnak a hegyvidékeken, ezen felül parkokban és kertekben is sokfelé belefuthatunk.



A növény részletes leírásást ezúttal feleslegesnek érzem, hiszen azt bárki elolvashatja számtalan nyomtatott vagy internetes forrásból. A madárberkenyét más fajjal összetéveszteni nem könnyű feladat. Előfordul ugyan néhány hasonló hibridogén eredetű, öszetett levelű berkenye, mint a Sorbus meinichii vagy a Sorbus teodori, ezek azonban lokálisak és ritkák, valamint leveleik csúcsi levélkéi "összefolynak", a többinél nagyobbak. A szintén szárnyasan összetett levelű házi berkenye (Sorbus domestica) elterjedési területe nem éri el Skandináviát.



Gyakorisága, feltűnő volta és sokrétű alkalmazása miatt a madárberkenye mindig is fontos növény volt Skandinávia lakói számára. Kemény, szívós fáját kocsitengelytől a szerszámnyélig rengeteg eszköz készítésésre felhasználták, kérgével bőrt cserzettek, lombjával télen az állatokat etették, kesernyés terméséből pedig többek között lekvárt főztek.



A néphit szerint a madárberkenyének varázsereje van. Különös jelentőséggel bír ilyen szempontból az ún. “repülő berkenye”, ami egy másik fa törzsének elágazásában epifita módon kinőtt növényt jelent. Az ebből készült mágikus szerszámok megvédenek a boszorkányságtól, a trolloktól és a villámcsapástól, jótékony hatással vannak a halászszerencsére és a jószág termékenységére, de a lovunk sem fog megbokrosodni az ártó szellemektől, ha egy kis ágat a kantárba tűzünk. Amennyiben kedvünk tartja, farigcsálhatunk belőle kincskereső botot is.



Régen úgy tartották, hogy ha bőven terem a madárberkenye, kemény lesz a tél. Ezt ugyan ma már tudományosan megcáfolták, de azt én is tapasztaltam, hogy bizonyos években kevés a termés a fákon, míg máskor csak úgy roskadoznak. Egy ilyen bőséges esztendőben, mikor november elején mindenütt tenyérnyi vöröslő csomókban lógtak a fákról az érett berkenyék, a madárfotózás hobbijának hódoló kollégám azzal fogadott, hogy jeles eseménynek lehetünk tanúi a napokban, mivel éppen “tallbit” invázió zajlik a környéken. Nagyokat hümmögtem, hogy persze, ez igazán remek, aztán gyorsan kigugliztam, hogy miről van szó. Röviden arról, hogy a nagy piróknak nevezett, általam korábban teljesen ismeretlen északi madárritkaság, aminek történetesen a berkenye a kedvenc csemegéje, seregesen ellepte Dél-Svédországot. Szerencsésen sikerült is lefotóznom egy példányt alig pár száz méterre a munkahelyemtől, amint egy lakóövezet közepén egy berkenyefán lakmározott, a legkevésbé sem zavartatva magát a fényképezéstől. A nagy pirók mellett számos más madárfaj számára a túlélést jelentheti a kemény északi télben a berkenye termése, mint például a csonttollú vagy a süvöltő, de a Skandináviában közönséges fenyőrigó is előszeretettel fogyasztja. Érdekes, hogy míg a rigók és a csonttollúak a gyümölcs húsára pályáznak, és a magok akadálytalanul haladnak át az emésztőrendszerükön, elősegítve a növény terjedését, addig a nagy pirókot és a süvöltőt kizárólag a magok érdeklik, és igyekeznek megszabadulni az azt körülvevő hústól.



A növény tudományos neve Linnétól származik, a latin avis (madár) és capere (fogni) szavakból, és arra utal, hogy régen előszeretettel használták a madárberkenye termését csaléteknek madárfogó csapdákban.

November felé járva a virágos növények túlnyomó többsége már beadta a derekát a közeledő télnek, így a terepre áhítozó növénybarátoknak könnyebben fordul a figyelme olyan kevésbé felkapott növénycsoportok irányába, mint például a páfrányok. Eddig a blogban közülük csak a Woodsia alpinát sikerült ismertetnem, de most néhány korábbi norvégiai fotó előhalászása kapcsán kedvet kaptam a Diplazium sibiricum bemutatásához.



Ez az növény a Skandináv-félszigeten igencsak ritka, néhány ismert előfordulása sok száz kilométerre esik egymástól. A norvég szakirodalomban “huldreplante” névvel illetik azokat a ritka fajokat, amelyek erősen keleti kötődésűek, és kis számú, sokszor egymástól nagy távolságra fekvő, izolált lelőhelyük van Norvégiában. Tipikusan ilyen növények még a Clematis alpina subsp. sibirica és a Cystopteris sudetica, utóbbi megjelenése a dél-norvégiai Gudbrandsdalenben - egy sajátos klímájú, jellegzetes huldreplante előfordulási helyen - a norvég növényföldrajz egyik legnagyobb rejtélye. Ebben a hatalmas völgyben vannak növényünk norvég állományai is. Svédországban két populációja ismert Kvikjokk közelében a Lappföldön, egy pedig Jämtlandban, az ország középső részén. Valamennyit az elmúlt évtizedekben fedezték fel. Finnország keleti felén aztán gyakoribbá válik, fő elterjedési területe pedig Oroszország északi része, egészen a Csendes-óceánig.



A Diplazium sibiricum elágazó, kúszó gyöktörzzsel rendelkezik, melyből egyesével hajtanak ki a viszonylag nagy termetű levelek. A levélnyél körülbelül olyan hosszú, mint a levéllemez, alapjánál sötét színű, elszórtan sötétbarna pikkelyszőrökkel borított. A levéllemez lágy, nem áttelelő, széles háromszög alakú, 2-3x szárnyasan összetett. A legalsó levélszárnyak a nála jóval kisebb méretű buglyospáfrányhoz (Phegopteris connectilis) hasonlóan hátrafelé és felfelé állnak. A szóruszok és a fátyolka hosszúkás. Korábban Athyrium crenatum névvel is illették, ennek a rokon nemzetségnek az európai tagjai (a nálunk is honos A. filix-femina és a magashegységekben elterjedt A. distentifolium) többek között abban különböznek tőle, hogy leveleik tölcsérszerű rozettában állnak.



A Diplazium hatalmas nemzetség, körülbelül négyszáz fajjal, melyek többsége a trópusokon érzi otthon magát. Európában még egy képviselőjük található meg, a Diplazium caudatum. Ez a faj Makaronézia szigetcsoportjain, valamint néhány apró, sérülékeny populációval Délnyugat-Spanyolországban, Cádiz környékén fordul elő. A nemzetség leghíresebb tagja minden bizonnyal a Délkelet-Ázsiában honos, ehető Diplazium esculentum. Friss hajtásait előszerettel fogyasztják a helyiek, és állítólag mindenfelé lehet kapni az ottani piacokon. Étkezési értéke és dekoratív volta miatt Afrikában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is termesztik, ahol helyenként kivadult.

A hangafélékről (Ericaceae) az embernek valószínűleg rögtön az északi tájak fenyérei, lápokkal szabdalt fenyvesei, zord hegyvidékei és végtelen tundrái jutnak az eszébe. Bár ez az asszociáció nem teljesen fedi a valóságot, hiszen például a névadó Erica nemzetség fajainak nagyobbik része a Flora Europaea szerint a Földközi-tenger környékén érzi otthon magát (világviszonylatban pedig Dél-Afrikában), azért a család számos képviselője Európában kizárólag vagy főként Skandináviában fordul elő. A Cassiope hypnoides a kontinensen csak a Skandináv-hegységben lelhető fel, emellett megtalálható még Izland szigetén, valamint Európán kívül Észak-Amerika, Grönland és Szibéria arktikus területein.



Igen apró, 2-5 cm magas örökzöld rácscserje, mely sűrűn elágazó, heverő hajtásaival mohaszerű párnát képez. Levelei szórt állásúak, keskenyek, hegyesek és puhák. A virágok a felálló hajtáscsúcsokon magányosan nyílnak. A kocsány és az öttagú csésze pirosas színű. A fehér színű, néha pirosan futtatott párta harang alakú, a közepéig bevágott cimpákkal. A termés felálló, gömbölyű tok. Európában egyetlen közeli rokona él a Skandináv-hegyvidék északi részén, a Cassiope tetragona, mely minden tekintetben nagyobb, keresztben átellenes levelei négy szabályos sort alkotnak, virágkocsányai pedig a levelek hónaljából indulnak ki.



A Cassiope hypnoides mészkerülő, elsősorban patakok mentén, nedvesebb sziklákon bukkanhatunk rá, vagy olyan helyeken, ahol sokáig megmarad a hó. Gyakran látható Salix herbacea, Carex bigelowii és Silene acaulis társaságában.



A Cassiope nemzetségnév a görög mitológiából származik, és Kassziopeia etióp királynéra utal. A hölgy annak az Andromédának az anyja volt, akinek a története már a tőzegrozmaringnál előkerült. A “hypnoides” a növény vegetatív hajtásainak mohával (Hypnum) való hasonlatosságát jelzi. Morfológiai és molekuláris bizonyítékok alapján a fajt külön nemzetségbe is sorolják Harrimanella hypnoides néven, az általam olvasott svéd források azonban valamiért nem vették át ezt a nevet. Ha pedig már nevekről van szó, akkor azt sem hallgathatom el, hogy a Természetkalauz sorozat cserjékről szóló kötetében növényünk mohaképű pikkelyfenyérként szerepel. Kérdés, hogy a névadás óta vajon hányan ejtették ki ezt a szép elnevezést a szájukon - a “pikkelyfenyér” szóra a Google keresője mindenesetre sokat sejtetően egyetlen találatot sem ad.

Számomra talán az egyik legszebb és érdekesebb kúszó liánok, melyek egyszerűen csak szépek és különlegesek, talán a szépség ezen formáit a növényszerető embernek nem is hiszem, hogy szükséges magyaráznom.

A Spigelia-k a Loganiaceae család képviselői, megközelítőleg 60 fajuk ismert Észak és Dél-Amerikából.



A fentebbi faj az USA déli-keleti államaiban fordul elő, humuszban gazdag, nedves talajú erdőkben, patakok mentén, szurdokokban. Egyes források szerint Floridában kitett mészkövön is találtak már belőle példányokat.

Termetét tekintve 40-60 cm magasságot elérő évelő lágyszárú növény. Levelei ép élűek, lándzsásan kihegyesedők. Virágai trombitára emlékeztetnek, élénk vörösek, belül zöldes-sárga színűek.

A növény kalcium-oxalát kristályokat tartalmaz, így a legtöbb legelésző nagyvad elkerüli. Könnyen kultiválható, igen dekoratív, hosszú életű növény. Visszavágás mellett virágait tavasztól őszig hozza.

A nemzetség nevét Adrian van der Spiegel anatómia professzorról kapta, aki 1578-1625 között élt Paduában. A faj nevét Marylandról, az Egyesült Államok egyik állama után kapta.

A platánlevelű hamsicsalán a nem szúrós csalánfélék egyik igen dekoratív képviselője. Akárhányszor ránézek erre a növényre trópusi hangulat fog el, na nem véletlenül.



A nemzetség az Ó és Új világban is megtalálható, megközelítőleg 65 fajt számlál, kisebb fák, bokrok, félcserjék, évelők.

Az itt bemutatott faj többnyire évelő, de esetenként enyhébb klímán félcserjeként is lehet vele találkozni, kb. 1 méteresre növekszik ideális körülmények között. Levelei, szára sűrűn molyhos. Füzérvirágzatai nem kifejezetten látványosak, ellenben leveleinek textúrája, alakja mindenképpen helyet kér magának a dekoratív kerti növények végtelen sorában.

Természetesen Kína északi és középső tartományaiban 100-1400 m magasságban, míg a déli, dél-nyugati tartományokban 2100-2600 m körül fordul elő. Erdőszéleken, bozótosokban, hegyi patakok mentén. Japánban és Koreában is előfordul. Rostjából kötelet, szöveteket készítenek.

Az itt ábrázolt kerti alakot Cassian Schmidt gyűjtötte Lushanban, így találkozni vele 'Lushan' fajtanév alatt is.

Talán az egyik legkedvesebb fenyőfélém, látványával mindig megörvendeztet, tényleg egy aranyos növény.



Ez a lassú növekedésű, de annál érdekesebb fatermetű, lombhullató fenyőfaj nemzetségének egyedüli képviselője. Eredeti élőhelyein akár a 40 méteres magasságot is elérheti, kertkultúrában ennél alacsonyabb példányaival lehet találkozni. Nőivarú tobozai igen érdekesek, tobozpikkelyei kihegyesedők, kemények, a Larix fajokkal ellentétben szétesők. Porzós tobozai egy rügyből csoportokban fejlődnek, érésük folyamán lecsüngőkké válnak. Aranysárga őszi lombszíne igazán látványos, tényleg bearanyozza az őszi napokat.



Kína dél-keleti tartományaiban honos, lombhullató és örökzöld lombú erdők faja, ahol az évi csapadékmennyiség 1500-2000 mm környékén alakul, 100-1000 méteres tengerszint feletti magasságokban, ahol meleg, párás klíma uralkodik nyári szárazság nélküli hónapokkal. Pontos elterjedését nehéz meghatározni, mivel hosszú ideje ültetik értékes fája miatt. Ezt bútornak, hajók és hidak építéséhez használják és bonsaiként is nevelik.



Nyugati kultivációba Robert Fortune révén került 1854-ben. Hazai kertkultúrában nem sok példányát látni, valószínűleg a nyári aszályt és a meszes talajokat nem igazán tolerálja jól, esetleg megfelelő, kicsit hűvösebb, védettebb, párásabb mikroklímán lehetne vele szerencsével járni.

A Disporumok a Lilaceae családba tartozó, rövid rizómákkal terjedő évelő lágyszárúak. A nemzetség megközelítőleg 20 fajt foglal magába, DK-Ázsiában fordulnak elő, 14 faj Kínában, ebből 8 endemikus.



A Disporum cantoniense kb. egy méter magasra nő meg. Erdők, cserjések jellegzetes növénye 700-3000 m-ig terjedő tengerszint feletti magasságokban. Kína déli tartományaiban, valamint Buthán, India, Burma, Nepál, Sikkim, Thaiföld, Vietnám területein fordul elő. Virágai május-június táján jelennek meg, igazán szépek, krémfehér, halványsárga, kissé zöldes színűek. Termései fekete bogyók. Levelei igen érdekesek, lándzsásan kihegyesedők, fényes felületűek.



Keményebb teleken valószínűleg a talaj szintjére visszafagy, ugyanakkor enyhébb teleken örökzöld növényként nevelhető. Árnyékos, humuszos talajban jól megél. Kertészeti célra szelektál fajtái is ismertek. A 'Green Giant' termetét tekintve nagyobb, robusztusabb növény, míg a sötétbordó színekben kihajtó 'Night Heron' szintén érdekes, nagyon dekoratív változat. Mindkét szelekció Dan Hinckley szecsuáni gyűjtéseiből származik. Hazai klímán is szinte biztosan megtarthatók.

Alacsony termetű, sarjakkal terjedő félcserje, mely ezüstös leveleivel jól takarja a talajt. Száraz, köves-sziklás talajokon érzi kifejezetten jól magát. Virágai rózsaszínek, virágzatai hosszú szőrökkel borítottak.



A Kukázusban, Örményország, Irán, Irak területén fordul elő.

A hazai száraz klímán felthetőleg jól és könnyen kultiválható fajról van szó. Leveleinek szürkés molyhosságából adódóan az öntözést nem igényli, nem kedveli. A talaj jó vízáteresztő képessége elengedhetetlen sikeres kerti neveléséhez.



A nemzetség megközelítőleg 300 fajt tartalmaz, ebből 39 honos Iránban. Helyi nevén chay-e kouhi, amit a helyiek gyógyteaként fogyasztanak.

Az Észak-Olaszországi Alpok előhegyeinek endemikus növénye. Szűk elterjedése a Como-tótól a Garda-tóig terjed. Itt karakterisztikus faja a mészkő-dolomit sziklafalak repedéseiben élő vegetációnak, 1000-1900 m tengerszint feletti magasságban találkozhatunk vele.



Alacsony, 25-30 cm magas évelő lágyszárú növény, melynek élénk sárga fészkes virágai igen dekoratívak. Levelei, szára erősen szőrősek, a levelek vállai szárölelők.

Ezzel, a számomra is teljesen ismeretlen növénnyel egyik kerti sétám alkalmával ismerkedtem meg nemrégiben, mely teljes virágzásával, érdekes leveleivel ragadták meg a figyelmemet.

Kerti körülmények közt is jól tartható fajról van szó, élőhelyéből kiindulva remek sziklakerti növény, felthetőleg igen könnyen tartható sima sóderben, apróbb betontörmelékben, durva homokban, esetleg ezek keverékében. Hazai kertkultúrában én eddig nem láttam, ami ugyan nem jelentsen semmit. Ha bárkinek is van tapasztalata akármelyik a következőkben sorra kerülő növénnyel saját vagy ismerőse kertjében, botanikus kertben, legyen kedves értesítsen felőle.