Az Európában honos kereklevelű kapotnyak (Asarum europaeum) rokona ez az É-Amerikában honos hegyeslevelű kapotnyak (Asarum caudatum). Talán helyesebb magyar név lett volna a "hegyescimpájú" kapotnyak, mivel a levelei széles szív alakúak és nem különösebben hegyesek, a virágok cimpái viszont annál inkább: több cm hosszú szálban végződnek. Egyébként a latin fajnév is erre utal.



A kapotnyak a farkasalmafélékhez (Aristolochiaceae) tartozik, régebben 85 fajukat tartották nyilván, de az utóbbi időkben egyes fajokat más nemzetségbe soroltak, így jelenleg állítólag csak 17 faj tartozik szigorún véve az Asarumokhoz, ezek É-Amerika, Ázsia, Európa üde talajú árnyas erdeiben élnek. Az Asarum caudatum-ra ez fokozottan igaz, kissé vízigényesebb a honos kapotnyaknál, így valószínűleg nem fog nálunk inváziós fajjá válni. Nagy levelei könnyen leszáradnak szárazabb körülmények között, de a kúszó gyöktörzséből egy darabig képes újból kihajtani. Kedvező körülmények között viszont terebélyes, szőnyegszerű telepet alkot és a magjai is spontán csíráznak.



A cimpák nyúlványaival együtt meglepően nagy, akár 10 cm-es virágai tavasszal jelennek meg a levelek szintje alatt. A virágokat rendszerint hangyák porozzák be, majd a hangyakaláccsal ellátott magjait is a ők terjesztik.



A honos kapotnyakhoz hasonlóan ez a faj is gyógynövényként volt nyilvántartva, "vad gyömbér"-ként. A növény kúszó gyöktörzséből készítettek szárítmányt, amelynek állítólag kesernyés, gyömbér íze volt. (Egyébként már a levelek megdörzsölésekor is egy sajátos, fűszeres illatot áraszt.) Mostanra azonban viszonylag kevés elszánt fogyasztója maradt, mivel a nálunk honos kapotnyakhoz hasonlóan ez a faj is mérgező, vesekárosító és rákkeltő hatást is tulajdonítanak neki. (Egyes források szerint a hazai kapotnyak gyógyhatása is kimerült abban, hogy olyan durva hasmenést és hányást okozott, amellyel kezelni lehetett pl. a gombamérgezést.)

A japán erdeimák nálunk egyelőre nagy ritkaságnak számító ázsiai dísznövény, a faj eredetileg Mandzsúria és Japán területén honos. Eredeti élőhelyén az üde erdőket kedveli, jellegzetes tavaszi faj, ami tömegesen boríthatja az erdők talaját. Élőhelyét és habitusát tekintve nagyon hasonlít a nálunk honos bogláros szellőrózsához (Anemone ranunculoides), de jobban megnézve láthatjuk, hogy ennek csak négy szirma van öt helyett...



A szirmok számából és a - már virágzás közben megjelenő - terméskezdeményekből tehát már gyanakodhatunk, hogy ebben az esetben nem szellőrózsával, hanem egy mákfélével van dolgunk. A Hylomecon nemzetség monotipikus, van azonban a mákfélék családjában néhány hasonló sárga virágú nemzetség is, amivel gyakran keverik, ilyen pl. Stylophorum vagy a Chelidonium, ezek levelei azonban lényegesen eltérőek.



A Hylomecon japonica-ra jellemző, hogy kúszó gyöktörzse van, amelyből kora tavasszal fűrészes szélű, jellegzetesen tagolt leveleket fejleszt. Aranysárga virágai április környékén jelennek meg, a virágzás 1-2 hétig tart. Virágzás és termésérlelés után a levelek hamar elszáradnak és a növény rendszerint már nyár elején nyugalomba vonul és a föld alatt várja ki a következő tavaszt.



A japán erdeimák kiválóan bírja a hazai viszonyokat, teljesen fagytűrő és a nyári szárazságot is viszonylag jól átvészeli a föld alatt. Nevéből is sejthető, hogy elsősorban az árnyas kertrészeket kedveli, ahol a fák árnyékában a tavaszi aszpektus többi fajához hasonlóan kiválóan kihasználja a tavaszi többletfényt azzal, hogy még a fák kilombosodása előtt gyorsan virágzik, majd nyugalomba vonul.

A bambusz-szeder, vagy bambuszlevelű szeder korábban a Rubus henryi var. bambusarum néven alfajként szerepelt, de a Flora of China külön faji rangon tárgyalja. A növény Kínában honos, hegyvidéki tisztásokon, erdőszéleken fordul elő, a hazai szederfajokhoz hasonlóan. Érdekes, szederre nem igazán hasonlító örökzöld levelei miatt dísznövényként is kedveltté vált, már Európában is találkozhatunk vele, igaz, egyelőre még nem túl elterjedt, inkább csak botanikus kertekben és arborétumokban láthatjuk. Az írásnak az ad némi aktualitást, hogy örökzöld levéldísznövényről van szó, így jelenleg is teljes pompájában csodálhatjuk meg!



A bambuszlevelű szeder egy erőteljes növekedésű kúszó szederfaj, ami több méteres, legyökerezésre hajlamos hajtásokkal halad minden irányba, így kiváló talajtakaró lehet. A metszést elég rosszul tűri, a levágott hajtások hajlamosak teljesen elszáradni, így mindenképp elegendő helyet kell biztosítani a számára. Függőleges felületek befuttatására kevésbé alkalmas, mert önállóan nem nagyon tud megkapaszkodni, de támrendszerrel segíthetünk neki, ill. más kúszónövénnyel vegyesen is ültethető. A borostyánokhoz nagyon hasonló igényei vannak (félárnyék, nedves talaj, stb.), így borostyánnal kombinálva már alkalmas felületek befuttatására is, markáns, hosszúkás levélformája érdekes kontrasztot alkot a kisebb és kerekdedebb borostyánlevelekkel.



A növény fő díszítőértékét a nagyon érdekes, bambuszlevélre emlékeztető, hármasan összetett, vastag, bőrszerű örökzöld levelei adják, ezek fonáka a kihajtáskor fehéren molyhos, majd többé-kevésbé lekopaszodnak. Virágai rózsaszínek, nyár elején nyílnak, apró szirmaik viszonylag gyorsan lehullanak. A termése a többi szederfajhoz hasonlóan ehető, fekete (de én még nem láttam hazai klímán teremni, talán valamilyen termékenyülési probléma miatt.) Fagytűrésére vonatkozóan eltérő adatokat találni, saját tapasztalataim alapján jól viseli a kemény (-20 °C-os) téli fagyokat is, csak a lágy hajtásvégek fagynak vissza. A többi lomblevelű örökzöldhöz hasonlóan esetleg a téli ún. élettani szárazság jelenthet némi problémát, ha naposabb fekvésbe ültetjük.



Szárított leveleiből más szederfajokhoz hasonlóan tea is készíthető.

Senki ne keseredjen el, ha még nem találkozott ezzel a fajjal a hazai kertekben, mert nálunk egyelőre meglehetősen ritkán lehet ráakadni. Annak ellenére, hogy szerintem egy nagyon szép növény és jól alkalmazkodik a hazai viszonyokhoz: némi öntözéssel remekül érzi magát és a teleket is könnyedén átvészeli.

A nemzetség Kínában honos, nevét Senjang városról kapta, melynek mandzsu neve Mukden és Mandzsúria legnagyobb városa. Korábbi nemzetségneve az Aceriphyllum ("juharlevelű") volt, ami a jellegzetes, juharszerű leveleire utal. Fajnevét pedig John Ross skót misszionáriusról kapta, aki ázsiai küldetése során 1889-ben Mukdenben templomot alapított.



A növény magyar neve nem éppen közismert: gyöktörzseskötörő (Priszter: Növényneveink). A név kissé talán erőltetett, bár kétségtelen, hogy a Mukdenia nemzetség a Saxifragaceae - kötörőfűfélék családjának egyik látványos nemzetsége és valóban masszív gyöktörzse van.



A gyöktörzsből kora tavasszal kezdenek előbújni a virágos hajtások, majd később a virágzás során a viszonylag nagy, juharszerű levelek is gyorsan megjelennek. A virágok aprók, krémfehérek, de nagyon látványosak, mert jóval a levelek fölé kinyúló virágzati száron, ívesen széthajló ágacskákon helyezkednek el. A növény felépítése közeli rokonához, a bőrlevélhez (Bergenia) hasonló, de azzal ellentétben, a Mukdenia nem örökzöld, levelei ősszel szépen színeződnek (a 'Karasuba' nevű fajtájának pont a vöröses színeződése adja a fő díszítőértékét).
Dísznövényként előállították már a Mukdenia x Bergenia nemzetség intergenerikus hibridjét is, ami X Mukgenia névre hallgat



A Mukdenia nemzetségnek a M. rossii-n kívül még egy faja van a M. acanthifolia Nakai (bár ezt a The Plant List jelenleg nem tartja érvényes névnek). Ennek a levelei szív alakúak, szélük finoman fűrészes.

Ennek az április végén, május elején virágzó érdekes növénynek "hivatalos" magyar neve tudomásom szerint nincsen, de az ismertebb szinonim neve a S. convallarioides (=gyöngyvirágszerű), alapján talán "hamisgyöngyvirágnak", esetleg örökzöld gyöngyvirágnak lehetne hívni, bár az illatos, apró virágai sokkal inkább csillagvirágra (Scilla) emlékeztetnek. A nemzetség monotipikus, egyetlen faja DK-Kínában honos. Korábban a Liliaceae (liliomfélék), jelenleg az Asparagaceae (spárgafélék) családjába tartozik.



A növény alacsony, mindössze 20-25 cm magas, kedvező körülmények között azonban a gyöngyvirához hasonlóan tekintélyes területet be tud borítani. A gyöngyvirághoz hasonló terjedési stratégiáján kívül vélhetően a friss tavaszi leveleinek köszönheti a "convallarioides" nevet, mivel ezek a levelei valóban megtévesztően hasonlóak a gyöngyvirágéhoz.



Őszre azonban a levelek kissé megnyúlnak, a talajra fekszenek és elvesztik fényes világoszöld színűket. Rendszerint még a mi klímánkon is örökzölden telel át, és csak késő tavasszal, a virágzáskor dobálja le a kissé leharcolt téli leveleit és növeszt újakat helyettük.



A "hamisgyöngyvirág" a hazai és az európai kertekben egyelőre nem túl gyakori, inkább csak botanikus kertekben találkozhatunk vele. A gyöngyvirághoz hasonlóan ez a faj is erősen mérgező.

A képek rendezgetése közben bukkantam rá ezekre a - lassan épp aktuális - fotókra. Amíg a hazai fajok ilyenkor már/még nagyrészt alszanak, addig ez a Kínából származó cserje, az illatos tündérfa karácsony után már többnyire virágozni készül. Enyhébb teleken már gyakran január elején megjelennek az első vanília illatú virágai a csupasz ágakon és a virágzás eltarthat akár március végéig is... Nyilván ennek a furcsa szokásának köszönheti a görög "chimon / kimon" (tél) szóból származó chimonanthus (chimon + anthus télen virágzó) nevet. (+ praecox = korai)



A Chimonanthus nemzetség eredetileg kínai endemizmus, mindössze 6 fajuk van (Flora of China), ezek közül egyelőre a Ch. praecox az egyetlen, ami a viszonylag jó fagy- és szárazságtűrésének köszönhetően az európai kertekben is elterjedhetett.



A nemzetség a Calycanthaceae családba tartozik, aminek a magyar neve fűszercserjefélék. Az "illatos" család 3 másik fajával is találkozhatunk az európai kertekben, arborétumokban, ezek az amerikai: Calycanthus floridus (illatos fűszercserje) ill. a C. occidentalis (nyugati fűszercserje) és az ázsiai Sinocalycanthus chinensis (kínai fűszercserje), utóbbit újabban szintén a Calycanthus nemzetségbe sorolják. Az illatos tündérfának Kínában nem csak - az állítólag ehető - virágait, de az illóolajokat tartalmazó szárított hajtásait is felhasználták az illatosításhoz, illatszergyártáshoz. A Calycanthus fajok hajtásai szintén hasonlóan aromásak, elsősorban a lepárolt virágaikból nyert illóolajat használják illatszergyártáshoz.



Sajnos annak ellenére, hogy a Ch. praecox Kínában és a világ számos pontján (főleg persze Angliában...) igen népszerű dísznövény, az alapfaj az élőhelyeinek (Kína: Szecsuán, Hupej, 500-1000m-en lévő hegyi erdők) csökkenése/feldarabolódása miatt - sok hasonló ázsiai díszcserjéhez hasonlóan - inkább sérülékeny, mint gyakori fajnak számít az eredeti élőhelyén.