A japán erdeimák nálunk egyelőre nagy ritkaságnak számító ázsiai dísznövény, a faj eredetileg Mandzsúria és Japán területén honos. Eredeti élőhelyén az üde erdőket kedveli, jellegzetes tavaszi faj, ami tömegesen boríthatja az erdők talaját. Élőhelyét és habitusát tekintve nagyon hasonlít a nálunk honos bogláros szellőrózsához (Anemone ranunculoides), de jobban megnézve láthatjuk, hogy ennek csak négy szirma van öt helyett...



A szirmok számából és a - már virágzás közben megjelenő - terméskezdeményekből tehát már gyanakodhatunk, hogy ebben az esetben nem szellőrózsával, hanem egy mákfélével van dolgunk. A Hylomecon nemzetség monotipikus, van azonban a mákfélék családjában néhány hasonló sárga virágú nemzetség is, amivel gyakran keverik, ilyen pl. Stylophorum vagy a Chelidonium, ezek levelei azonban lényegesen eltérőek.



A Hylomecon japonica-ra jellemző, hogy kúszó gyöktörzse van, amelyből kora tavasszal fűrészes szélű, jellegzetesen tagolt leveleket fejleszt. Aranysárga virágai április környékén jelennek meg, a virágzás 1-2 hétig tart. Virágzás és termésérlelés után a levelek hamar elszáradnak és a növény rendszerint már nyár elején nyugalomba vonul és a föld alatt várja ki a következő tavaszt.



A japán erdeimák kiválóan bírja a hazai viszonyokat, teljesen fagytűrő és a nyári szárazságot is viszonylag jól átvészeli a föld alatt. Nevéből is sejthető, hogy elsősorban az árnyas kertrészeket kedveli, ahol a fák árnyékában a tavaszi aszpektus többi fajához hasonlóan kiválóan kihasználja a tavaszi többletfényt azzal, hogy még a fák kilombosodása előtt gyorsan virágzik, majd nyugalomba vonul.

A bambusz-szeder, vagy bambuszlevelű szeder korábban a Rubus henryi var. bambusarum néven alfajként szerepelt, de a Flora of China külön faji rangon tárgyalja. A növény Kínában honos, hegyvidéki tisztásokon, erdőszéleken fordul elő, a hazai szederfajokhoz hasonlóan. Érdekes, szederre nem igazán hasonlító örökzöld levelei miatt dísznövényként is kedveltté vált, már Európában is találkozhatunk vele, igaz, egyelőre még nem túl elterjedt, inkább csak botanikus kertekben és arborétumokban láthatjuk. Az írásnak az ad némi aktualitást, hogy örökzöld levéldísznövényről van szó, így jelenleg is teljes pompájában csodálhatjuk meg!



A bambuszlevelű szeder egy erőteljes növekedésű kúszó szederfaj, ami több méteres, legyökerezésre hajlamos hajtásokkal halad minden irányba, így kiváló talajtakaró lehet. A metszést elég rosszul tűri, a levágott hajtások hajlamosak teljesen elszáradni, így mindenképp elegendő helyet kell biztosítani a számára. Függőleges felületek befuttatására kevésbé alkalmas, mert önállóan nem nagyon tud megkapaszkodni, de támrendszerrel segíthetünk neki, ill. más kúszónövénnyel vegyesen is ültethető. A borostyánokhoz nagyon hasonló igényei vannak (félárnyék, nedves talaj, stb.), így borostyánnal kombinálva már alkalmas felületek befuttatására is, markáns, hosszúkás levélformája érdekes kontrasztot alkot a kisebb és kerekdedebb borostyánlevelekkel.



A növény fő díszítőértékét a nagyon érdekes, bambuszlevélre emlékeztető, hármasan összetett, vastag, bőrszerű örökzöld levelei adják, ezek fonáka a kihajtáskor fehéren molyhos, majd többé-kevésbé lekopaszodnak. Virágai rózsaszínek, nyár elején nyílnak, apró szirmaik viszonylag gyorsan lehullanak. A termése a többi szederfajhoz hasonlóan ehető, fekete (de én még nem láttam hazai klímán teremni, talán valamilyen termékenyülési probléma miatt.) Fagytűrésére vonatkozóan eltérő adatokat találni, saját tapasztalataim alapján jól viseli a kemény (-20 °C-os) téli fagyokat is, csak a lágy hajtásvégek fagynak vissza. A többi lomblevelű örökzöldhöz hasonlóan esetleg a téli ún. élettani szárazság jelenthet némi problémát, ha naposabb fekvésbe ültetjük.



Szárított leveleiből más szederfajokhoz hasonlóan tea is készíthető.

Nyugat-Európa nedves fenyéreinek és lápjainak jellemző növénye az Erica tetralix. Elsősorban az óceáni éghajlatú területeken elterjedt, így főként a Brit-szigeteken, valamint a kontinensen az Atlanti-óceán mentén, Portugáliától észak felé Norvégia középső részéig fordul elő. Közép-Európában már jóval ritkább, de megtalálható Németországban, Lengyelországban és az Alpokban is.



Alacsony, örökzöld törpecserje, melynek júliustól szeptemberig nyíló, látványos, rózsaszínű virágai tömött, végálló, fejecskeszerű virágzatban helyezkednek el. Apró levelei 4-tagú örvökben állnak, mirigyesek, szélük begöngyölt. A megbarnult, papírszerű párta jellemzően sokáig megmarad, és elrejti a toktermést. Skandináviában a nemzetségnek még egy tagja, az Erica cinerea őshonos, mely kizárólag Norvégia leginkább óceáni éghajlatú területein, a délnyugati partvidéken fordul elő. Elkülönítésűk egyszerű, mivel utóbbi faj kopasz, és levelei 3-tagú örvöket alkotnak.

Fásodó szárából régebben a csarabhoz (Calluna vulgaris) hasonlóan kefét, seprűt készíttettek, valamint tüzelőanyagként hasznosították. Dekoratív volta miatt kertészetekben is előfordul, nálunk keresztes hanga néven ismeretes.

A tőzegrozmaring cirkumboreális elterjedésű faj, Észak-Amerika és Eurázsia északi tájainak növénye, a magashegységekben azonban délebbre is lehúzódik. Skandináviában szinte mindenütt meglehetősen gyakori, dél felé ritkulva az Alpokig és a Kárpátokig terjed. Magyarországon a Zalai-dombságban, a Vindornyai-lápon valószínűleg előfordult, azonban már a XIX. század végére biztosan kipusztult. Elsősorban tőzegmohás lápokban nő, gyakran Vaccicnium oxycoccos és Drosera fajok társaságában.

Az Andromeda nemzetség a hangafélék családjába (Ericaceae) tartozó, monotipikus genus (bár egyesek a Grönlandon és Észak-Amerikában előforduló, rövidebb virágkocsányú és a levélfonákon fehéres szőrű subsp. glaucophyllát külön fajként tartják számon). Örökzöld, 20-30 cm magasra növő, kúszó törpecserje. A levelek szórt állásúak, bőrszerűek, hosszúkás-lándzsásak, szélük visszahajló. A levélfonák ezüstösen deres. A virágok bókolók, rózsaszínűek, a forrt párta öt apró fogú. A tok gömbölyű, felálló. Az egész növény erősen mérgező.



Az Andromeda nevet Linné lappföldi utazása során adta a nemzetségnek. A növényt egy skandináv lápban csodálva Ovidius Átváltozások című műve ötlött fel benne, melyben Androméda története szerepel. Eszerint Androméda anyja, Kassziopeia azt állította, hogy a leánya szebb, mint a tengeri nimfák, és ezzel felbőszítette Poszeidónt. Az istenség bosszúból egy vérszomjas tengeri szörnyet szabadított a helyiekre, ami annak rendje és módja szerint terrorizálni kezdte a lakosságot. A probléma megoldására Andromédát kiláncolták egy tengerből kiemelkedő sziklához, hátha így sikerül kiengesztelni a fenevadat. A hölgy elfogyasztására azonban nem került sor, mivel a hős Perszeusz épp arra járt, és elbánt a rémmel.

Azt nem tudni, hogy Linné milyen tudatmódosító szerek hatása alatt állt éppen, de a Flora Lapponicában hosszasan ecsetelgeti a párhuzamokat a növény és Ovidius története között. Eszerint a zsombék volna a szikla, melyhez Andromédát leláncolták, a körülötte lévő víz kígyókkal és békákkal felelne meg a tengernek és benne a szörnyetegnek. A térdre rogyott /= kúszó hajtás/ leányzó égnek emeli karjait /= ágak/ és lehajtja az arcát /= bókoló virágok/, majd miután megjött a hős megmentő /= megtermékenyülés/, felemeli a fejét az ég felé /= felálló termés/. A látomás egy rajzot is ihletett, mely itt megtekinthető. Hát igen, akkoriban még kéz a kézben járt a természettudományos érdeklődés a klasszikus műveltséggel és a szárnyaló költői fantáziával…

A "polifolia" eredete ehhez képest rendkívül földhözragadt. A görög „poliosz” szó szürkét jelent, és a levelek fonákjának színére utal.

Egy május végi késő délután a Vänern partján sétálgatva egy érdekes moha apró foltjára lettem figyelmes a tóparti homokban. A mindössze néhány négyzetcentiméteren igen sűrűn elhelyezkedő, vöröses nyélen ülő, széles tokok jellegzetesnek és valahonnan ismerősnek tűntek, bár fogalmam sem volt, milyen fajhoz tartoznak. A közelben sehol nem láttam hasonlót. Lefotóztam, és bíztam benne, hogy a képekről sikerül valamelyest beazonosítani. Otthon ért a meglepetés, hogy a Dél-Svédországban kifejezetten ritka, elsősorban a hegyvidékeken és északabbi tájakon előforduló Tetraplodon mnioideshez van szerencsém, mely sajátos életmódja miatt megérdemli, hogy röviden bemutassam.

Ez a különös lombosmoha a Splachnaceae családba tartozik, melynek számos tagja állati ürüléken, tetemeken, csontokon és egyéb szerves maradványokon (pl. bagolyköpet) él. Leglátványosabb képviselőik a Splachnum genusból kerülnek ki, melyek nagytestű növényevők (errefelé főleg jávorszarvas) trágyáján nőnek. A növények olyan „illatanyagokat” termelnek, melyek vonzzák a legyeket, és a nagy számban termelt spóra általuk szállítódik újabb élőhelyre. A Skandináviában is honos Splachnum luteum és S. rubrum a legszebb mohák közé tartoznak – a spóratartó tok alatti kiszélesedés (ún. apofízis) révén kinyitott esernyőre hasonlítanak. Csak arra kell vigyázni a művészfotónál, nehogy a kevésbé dekoratív szubsztrát is a képre kerüljön…



A Tetraplodon mnioides valamivel kevésbé feltűnő, apofízise csak kissé szélesebb a toknál. A nyél vastag, sárgás-vöröses színű, 2-6 cm hosszú. Jellemző a tokok igen nagy száma. A levelek 2-5 mm hosszúak, oválisak, hosszú, keskeny, hullámos hegyben végződnek. Kozmopolita faj, mely mindkét féltekén megtalálható, előfordul Észak- és Dél-Amerikában, Afrika és Ázsia egyes hegyvidékein, Grönlandon, Izlandon és a Spitzbergákon. A Skandináv-hegység magasabb területein helyenként gyakori. Megtalálható az Alpokban és a Kárpátokban is, ahol jóval ritkább. Elsősorban ragadozók ürülékén, valamint állati tetemeken és csontokon nő. Svéd neve lämmelmossa, azaz „lemmingmoha”, mivel gyakrabban látni a lemmingvándorlásos években, a nagy számban elhullott rágcsálókon.

Senki ne keseredjen el, ha még nem találkozott ezzel a fajjal a hazai kertekben, mert nálunk egyelőre meglehetősen ritkán lehet ráakadni. Annak ellenére, hogy szerintem egy nagyon szép növény és jól alkalmazkodik a hazai viszonyokhoz: némi öntözéssel remekül érzi magát és a teleket is könnyedén átvészeli.

A nemzetség Kínában honos, nevét Senjang városról kapta, melynek mandzsu neve Mukden és Mandzsúria legnagyobb városa. Korábbi nemzetségneve az Aceriphyllum ("juharlevelű") volt, ami a jellegzetes, juharszerű leveleire utal. Fajnevét pedig John Ross skót misszionáriusról kapta, aki ázsiai küldetése során 1889-ben Mukdenben templomot alapított.



A növény magyar neve nem éppen közismert: gyöktörzseskötörő (Priszter: Növényneveink). A név kissé talán erőltetett, bár kétségtelen, hogy a Mukdenia nemzetség a Saxifragaceae - kötörőfűfélék családjának egyik látványos nemzetsége és valóban masszív gyöktörzse van.



A gyöktörzsből kora tavasszal kezdenek előbújni a virágos hajtások, majd később a virágzás során a viszonylag nagy, juharszerű levelek is gyorsan megjelennek. A virágok aprók, krémfehérek, de nagyon látványosak, mert jóval a levelek fölé kinyúló virágzati száron, ívesen széthajló ágacskákon helyezkednek el. A növény felépítése közeli rokonához, a bőrlevélhez (Bergenia) hasonló, de azzal ellentétben, a Mukdenia nem örökzöld, levelei ősszel szépen színeződnek (a 'Karasuba' nevű fajtájának pont a vöröses színeződése adja a fő díszítőértékét).
Dísznövényként előállították már a Mukdenia x Bergenia nemzetség intergenerikus hibridjét is, ami X Mukgenia névre hallgat



A Mukdenia nemzetségnek a M. rossii-n kívül még egy faja van a M. acanthifolia Nakai (bár ezt a The Plant List jelenleg nem tartja érvényes névnek). Ennek a levelei szív alakúak, szélük finoman fűrészes.

A látonyák keresgélését nem tudnám jó szívvel az elsők között ajánlani a könnyű és gyors sikereket hajszolóknak. Jómagam már túl vagyok néhány többórás hiábavaló sárdagasztáson, dzsungelharcon és egy marhacsorda előli menekülésen is (itt északon az országúttól messze fekvő, eldugott tavak és folyószakaszok megközelítése külön izgalmakat rejteget a sokszor sziklás, mocsaras, erdős terepen). Ezek a többnyire igen apró, rövid életű növények meglehetősen kiszámíthatatlanul bukkannak fel belvizes szántókon, folyók és tavak iszapos partján, amennyiben a körülmények kedvezővé válnak számukra, majd hosszú időre nyomtalanul eltűnhetnek, ha a termőhelyi viszonyok kedvezőtlenre fordulnak. Bár Európa nagy részén elterjedtek, sehol sem gyakoriak. Skandináviában négy fajuk fordul elő, melyek közül az E. triandra, E. hydropiper és E. hexandra a Kárpát-medencében is honos. Az E. orthosperma kifejezetten északi elterjedésű, legtöbb lelőhelye Lappföldön van.



Az Elatine hexandra (cseplesz vagy hatporzós látonya) a többi errefelé előforduló rokonához hasonlóan szárazföldi és vízi alakkal rendelkezik, melyek eléggé eltérő habitusúak. A szárazföldi alak kisebb, zömökebb, az iszapon heverve akár félméteres, tömött telepeket alkot. A vízi alak nyúlánkabb, levelei, internódiumai és virágkocsányai hosszabbak, a növény a vízfelszín alatt lebeg. Ez a faj viseli el a legmélyebb vizet, akár méteres mélységben is megtalálható, virágzik és termést hoz, ilyenkor azonban a virágok zártak maradnak és önbeporzással termékenyülnek meg. A szintén háromtagú virágokkal rendelkező E. triandrától viszonylag könnyen elkülöníthető, hiszen míg annak virágai kocsánytalanok és háromporzójúak, addig az E. hexandra virágai kocsánnyal és hat porzóval rendelkeznek.



Latin nevük alapja a görög elatos, melyből a nemzetközi „elasztikus” szó is származik, jelentése nyújtható, hajlítható. Minden bizonnyal a növények kúszó, legyökerező hajtására, esetleg a szárazföldi alakhoz képest megnyúlt vízi formára utal.

A közelünkben, a Vänern-tó délnyugati sarkánál terülnek el a Halleberg és a Hunneberg platóhegyei, melyek leginkább jávorszarvas-állományukról híresek, de emellett számos botanikai érdekességet is rejtegetnek. Bár valóban meglehetősen hasonlítanak a Balaton-felvidék tanúhegyeire, nem kis meglepetéssel olvastam, hogy a terület flóraművében a svéd szerző kiemeli hasonlatosságukat a Badacsonnyal. A hegyek oldalát ugyanis nem túlságosan magas, de legtöbb helyen közel függőleges sziklafal alkotja, míg a platójuk szinte teljesen lapos. Itt azonban már főként az otthoni tájhoz szokott szemnek idegen, tavakkal és lápokkal szabdalt fenyveseket találunk. Annak ellenére, hogy a hegyeken a modern erdőgazdálkodás erőteljesen rajt hagyta a nyomát, számos botanikai értéknek sikerült átmenekülnie a 21. századba. (Szép számmal akadnak azonban olyanok is, melyek nem voltak ilyen szerencsések.)



A sziklafalak lábánál elterülő görgeteg méretes diabáz kőtömbjein helyenként egy dekoratív leveles májmohával, az Anastrophyllum saxicolával találkozhatunk. Ez a ritka arktikus-alpin faj az északi féltekén szélesen elterjedt Észak-Amerikától Grönlandon át Európáig és kelet felé Szibérián keresztül Japánig. Skandináviában bár nem túl gyakori, de nem veszélyeztetett, Közép-Európában viszont már csak izolált előfordulásai vannak a hegyvidékeken.



Körülbelül 3 cm hosszú hajtásai zöldes vagy sárgás-aranybarnás színű foltokat alkotnak a sziklákon. A levelek elállók, haránt irányban ízesülnek a szárral, erősen homorúak és két aszimmetrikus karéjból állnak, melyek közül az elülső valamivel nagyobb. Gemmákat nem fejleszt.



Az Anastrophyllum nemzetség 6 képviselője fordul elő Svédországban, ebből kettő (A. cavifolium és A. sphenoloboides) kizárólag az észak-skandináv hegyvidékek ritkasága. Az A. hellerianum korhadt fán nő, igen apró méretű és hajtásainak csúcsán többnyire vörös gemmákat fejleszt. Svédországban elterjedt, de ritka. Magyarországon az utóbbi időben fedezték fel a Mátrában. A nemzetség Európában leggyakoribb tagja az A. minutum, mely valamivel kisebb méretű, mint az A. saxicola, hajtásain pedig találhatunk gemmákat. Az A. michauxii fenyvesekben, kidőlt fákon vagy nedves sziklákon növő, veszélyeztetettség közeli faj, Magyarországon csak régi, újabban meg nem erősített adatai vannak.

A Woodsia alpina (havasi szirtipáfrány) cirkumboreális elterjedésű faj, mely Európában Skandinávián kívül többek között a Brit-szigeteken, a Pireneusokban, az Alpokban és Kárpátokban is előfordul, de a legtöbb helyen ritkának számít. Magyarországon egyetlen mátrai előfordulási helyéről kipusztult. A Skandináv-hegységben nem ritka, nekem azonban szerencsére nem kellett olyan messzire mennem érte, mivel egy elszigetelt kis populációja található tőlünk alig egy órányira észak felé, Dalsland tartományban, a Vänern tótól nyugatra. Néhány példány éldegél itt egy erdei tavacska partján, a vízbe ereszkedő sziklákon megkapaszkodva.



A Woodsia alpina mészkerülő faj, sziklahasadékok, sziklagyepek lakója. Apró termetű, levelei 4-15 cm hosszúak, egyszer szárnyasan összetettek. A legnagyobb elsőrendű levélkéi 1-1,5x hosszabbak a szélességüknél, a levélgerinc és a levélfonák szórtan pelyvaszőrös, lekopaszodó. A közeli rokon Woodsia ilvensis (hegyi szirtipáfrány) jóval gyakoribb, Skandináviában a síkvidéki területeken is mindenfelé előfordul. Valamivel nagyobb termetű, mint hegyvidéki testvére, levélszárnyai hosszúkásabbak, osztottabbak, a levélfonák és a gerinc pedig sűrűn pelyvaszőrös. A nemzetségből Európában előfordul még a Woodsia glabella, valamint az egyes szerzőknél csak ennek alfajaként elkülönített Woodsia pulchella. Ezek az apróságok igazi arktikus-szubarktikus és magashegyi ritkaságok és az előző fajoktól eltérően mészkedvelők.



A nemzetség Joseph Woods (1776-1864) angol építész és amatőr botanikus tiszteletére kapta nevét a skót származású Robert Browntól (1773-1858), aki korának elismert botanikusa volt.

A rencék a rovaremésztő növények társaságába tartoznak, melyeket Európában öt őshonos nemzetség képvisel. Ebből Skandináviában kettő - az Ibériai-félszigeten élő Drosophyllum és a nálunk is megtalálható Aldrovanda - nem fordul elő, a maradék három nemzetség viszont számos fajjal képviselteti magát. A harmatfüvek (Drosera), a hízókák (Pinguicula) és a rencék (Utricularia) is szélesen elterjedtek Skandináviában, egyes fajaik pedig kifejezetten gyakoriak. Ez a tápanyagszegény, nedves élőhelyek nagy számának köszönhető.



A rencék mindkét féltekén elterjedt, több mint 200 fajának közös jellemzője, hogy apró, tömlőszerű csapdákkal (utriculus) rendelkezik, melyek a növényvilág legkifinomultabb szerkezetei közé tartoznak. A tömlő falának sejtjei vizet pumpálnak ki a tömlő belsejéből, ahol a környezőnél alacsonyabb nyomás alakul ki. Amikor a leendő áldozat megérinti a csapda fedelénél lévő szőröket, a tömlő nyílásának alakja kismértékben megváltozik, és a fedél már nem fog tökéletesen zárni. Kis nyílás keletkezik, mely utat enged a nyomáskülönbség miatt beáramló víznek, ami magával sodorja az áldozatot a tömlő belsejébe. A nyomáskülönbség kiegyenlítődésével a tömlő alakja helyreáll, a fedél pedig záródik. Az egész folyamat teljesen mechanikus, a növény részéről „aktív közreműködést” a víz kipumpálását leszámítva nem igényel (ellentétben például a harmatfüvek levelének ingerület-átvitel hatására létrejövő csukódásával). Az események néhány milliszekundum alatt lezajlanak, szabad szemmel nem is követhetők. A zsákmányt végül a növény a tömlőbe kiválasztott fehérjebontó enzimek segítségével megemészti.



A kis rence (Utricularia minor) Skandinávia nagy részén gyakori. Leveles hajtásai 1-2 cm szélesek, levélcimpái kizárólag a csúcsukon pillásak, az oldalukon nem. Viszonylag ritkán virágzik, virágai aprók, 6-8 mm hosszúak, sarkantyúja rövid, tompa, hátrafelé irányuló. Az alsó ajak kicsiny, lapos torokdudorral rendelkezik, mely nem zárja el a torkot. Közeli rokonával, a lápi rencével (Utricularia bremii) keverhető, mely minden részében valamivel nagyobb, virágának alsó ajka szélesebb, kiterülő. A rencék számos faja ritkán virágzik, vegetatív állapotban pedig a határozás nehézségeket okozhat. Ilyenkor segíthet a tömlő belső oldalán található négytagú szőrök mikroszkópos vizsgálata, melyek alakja bizonyos fajoknál a fajra jellemző.



A hajtáson megfigyelhető a növény áttelelését biztosító turion, avagy téli rügy.

A holdruták sajátos megjelenésük és ritkaságuk miatt mindig különös érdeklődésre tartottak számot. Ezeknek a kis páfrányoknak a föld feletti része mindössze egyetlen levélből áll, mely egy azonos tagoltságú meddő és egy spórás levélrészre oszlik. Általában apró termetűek és nehezen észrevehetők, de egyes példányaik ugyanazon a populáción belül is nagyon eltérő méretűek lehetnek. Nem ritkán egymás közvetlen közelében nőnek alig pár centiméteres és arasznyinál is jóval nagyobb növények. Bár legtöbb fajuk nagy területen elterjedt, mégis többnyire kifejezetten ritkák. Megtalálásuk mindig különleges élmény.



A nemzetség legtöbb tagja Észak-Amerikában él, itt jelenleg kb. 30 fajt tartanak számon, az új fajok leírása azonban jelenleg is zajlik. Európában a közelmúltig hét, egymástól többnyire jól elkülöníthető faj előfordulása volt ismert, az utóbbi években azonban Izlandon több (részben még leíratlan) taxont fedeztek fel, mint például az észak-amerikai B. minganense vagy a B. simplex var. tenebrosum. Utóbbit 2014-ban Svédországban is megtalálták, bár a biztos azonosítása még várat magára. Úgy tűnik, a közeljövőben sok újdonság várható a területen, és az európai Botrychium fajok száma könnyen akár tíz fölé emelkedhet.



A Botrychium matricariifolium (ágas holdruta) 5-25 cm magasságú, a meddő levélrész kétszeresen szárnyasan tagolt, 2-7 pár elsőrendű szárnnyal. Svédországban jelenleg közel 50 lelőhelye ismert, többnyire az ország déli és középső részén. Meglehetősen különböző jellegű élőhelyeken képes felbukkanni, melyek egy része legeltetett, homokos talajú gyep, ahol általában más Botrychium fajokkal láthatjuk, egy másik jelentős részt pedig déli fekvésű, sziklás, törmelékes aljzatú lomberdők tesznek ki, ahol kevés a konkurrens faj.

A Botrychium görög eredetű szó, a spórás levélrész szőlőfürthöz való hasonlatosságára utal.

Bár Skandinávia endemizmusokban kifejezetten szegény terület, azért itt is akad egy-két helyi érdekesség. A Saxifraga osloënsis egy nagyjából Oslo és Göteborg szélessége közötti, 300 km-es sávban fordul elő, keleten a Balti-tengerig terjedve, nyugat felé kissé behatolva Norvégiába, Oslo környékére.

A Saxifraga adscendens és tridactylites állandósult hibridjének tekinthető, tulajdonságaiban a két faj között áll. Kifejezetten mészkedvelő, elsősorban nyílt, napsütötte sziklafelszíneken nő. Egy- vagy kétéves, 5-20 cm magas, mirigyszőrös növény. Tő -és szárlevelei 3-5(-7) fogúak, a többinél nagyobb középső foggal. A szirom fehér, kicsípett, 3x hosszabb a csészénél. A tok hosszúkás, a terméses kocsánynál rövidebb. Kromoszómaszáma a szülőfajokénak a duplája.



A fajt Gunvor Knaben norvég botanikus írta le 1954-ben Oslo környékéról. A hölgy (mert a Gunvor ugye nyilvánvalóan egy női név) a 20. század egyik kiemelkedő skandináv botanikusa volt, és elévülhetetlen érdemeket szerzett például a Skandináv-hegység endemikus mákjainak (Papaver radicatum csoport) rendszerezésében, valamint ő írta le a Pyrola norvegicát.

Ennek az április végén, május elején virágzó érdekes növénynek "hivatalos" magyar neve tudomásom szerint nincsen, de az ismertebb szinonim neve a S. convallarioides (=gyöngyvirágszerű), alapján talán "hamisgyöngyvirágnak", esetleg örökzöld gyöngyvirágnak lehetne hívni, bár az illatos, apró virágai sokkal inkább csillagvirágra (Scilla) emlékeztetnek. A nemzetség monotipikus, egyetlen faja DK-Kínában honos. Korábban a Liliaceae (liliomfélék), jelenleg az Asparagaceae (spárgafélék) családjába tartozik.



A növény alacsony, mindössze 20-25 cm magas, kedvező körülmények között azonban a gyöngyvirához hasonlóan tekintélyes területet be tud borítani. A gyöngyvirághoz hasonló terjedési stratégiáján kívül vélhetően a friss tavaszi leveleinek köszönheti a "convallarioides" nevet, mivel ezek a levelei valóban megtévesztően hasonlóak a gyöngyvirágéhoz.



Őszre azonban a levelek kissé megnyúlnak, a talajra fekszenek és elvesztik fényes világoszöld színűket. Rendszerint még a mi klímánkon is örökzölden telel át, és csak késő tavasszal, a virágzáskor dobálja le a kissé leharcolt téli leveleit és növeszt újakat helyettük.



A "hamisgyöngyvirág" a hazai és az európai kertekben egyelőre nem túl gyakori, inkább csak botanikus kertekben találkozhatunk vele. A gyöngyvirághoz hasonlóan ez a faj is erősen mérgező.

Itt északon a vegetációs időszak sajnos érezhetően rövidebb, mint otthon. Cserébe a gombák, zuzmók, mohák sokfélesége nyújt némi vigaszt. A Svédországban előforduló mohák száma egy 2006-os fajlista alapján 1037 fajra tehető, ebből 787 lombosmoha és 248 májmoha, a maradék kettő pedig a Magyarországon is előforduló két becősmoha.



Mivel jómagam a mohákhoz kevéssé konyítok, elsősorban a jellegzetesebb, szabad szemmel is felismerhető, mikroszkóp nélkül is többé-kevésbé biztosan határozható fajokkal kezdtem az ismerkedést. Egy ilyen „látványosabb” faj a Hookeria lucens. Elterjedésének súlypontja Európában az atlanti-szubatlanti területekre esik, helyenként nem ritka az Alpokban, előfordul a Kárpátokban, észak felé pedig Skandinávia déli részéig terjed. Magyarországon néhány éve fedezték fel egy kis populációját a Vendvidéken. Svédországban ritka, védett faj. Mivel egyik lelőhelye egy közeli patak mentén elterülő természetvédelmi területen van, gondoltam, megér egy próbát a felkutatása. Bár egy lyukas garast sem adtam volna azért, hogy Hookeriát fogok látni, nem kis meglepetésemre találtam egy tenyérnyi állományt a patak meredek oldalában.



A 2-6 cm hosszú hajtások laposak, világoszöldek, első pillantásra májmoha benyomását keltik. A levélke 4-6 mm hosszú, ér nélküli. Feltűnőek a nagyméretű, szabad szemmel is látható, hatszögletű levélsejtek. Viszonylag gyakoriak az 1-2 cm hosszú nyélen ülő, vízszintes vagy enyhén lecsüngő tokok.

A nemzetség Sir William Jackson Hookerről (1785-1865) kapta a nevét, aki a londoni Royal Botanic Gardens (Kew Gardens) első igazgatója volt.

Az amatőr orchideakedvelők alapvetően két csoportra oszthatók: akik már láttak bajuszvirágot, és akiknek minden vágyuk, hogy egyszer lássanak. Nem véletlenül övezi ilyen nagy tisztelet, sőt szinte misztikus légkör ezt a növényt. Bár nagy területen elterjedt a Brit-szigetektől és a Pireneusoktól egészen Kamcsatkáig és Japánig, mindenütt ritka. Virágzása kiszámíthatatlan, sokszor hosszú évekig nem bukkan fel az adott termőhelyen, majd kedvező körülmények esetén június és október között rövid időre előbújik az avarból, gyors virágzást és termésérlelést követően pedig nyomtalanul eltűnik. (Részletes leírás található a fórumon a növényről ide kattintva.)



Nekem először jól ismert németországi lelőhelyén sikerült megpillantanom néhány évvel ezelőtt (itt készült a felső két fotó). Ez a kis schwarzwaldi erdő azon kevés helyek egyike, ahol csaknem minden évben megbízhatóan előbukkan, ezért a virágzás fő időszakában az „orchidióták” zarándokhelyévé válik. A helyszínen belebotlottunk a természetvédelmi őrbe, aki elmesélte, hogy az utóbbi években ismeretlen okból kifolyólag folyamatosan csökken a növények egyedszáma, és évtizedek óta senki sem látott terméses példányt. Színesen ecsetelte, hogy hajdanában olyanok voltak egyes erdőrészek a virágzás idején, mintha hó borította volna őket. Azért nekünk ezt a megcsappant állományt is elképesztő volt látni.



Idén nyáron találkoztam másodszor bajuszvirággal, egyetlen ismert bohusläni (tartomány Délnyugat-Svédországban) lelőhelyén, ami történetesen itt van a szomszédban (itt készült az alsó fotó). A növény Skandináviában is ritka, Dél-Svédországban csupán néhány előfordulása ismert. A Vänerntől északra aztán egyre gyakrabban fordul elő és egészen szép számú, egyedekben gazdag populációja található Jämtland tartományban. Fennmaradását leginkább a modern erdőgazdálkodás fenyegeti.



Nemrég olvastam egy svéd ismeretterjesztő jellegű folyóiratban, hogy Linné sosem látott bajuszvirágot. Ez szöget ütött a fejembe, és megpróbáltam utánajárni, vajon igaz-e. Linné 1732-ben, Lappländska resa (Lappföldi utazás) című útinaplójában írja, mennyire sajnálja, hogy sosem látta ezt a növényt, ekkor viszont még 46 év hátra van az életéből. Később ő írja le először, 1753-ban a Species plantarumban Satyrium epipogium néven, ennek alapjául azonban Johann Georg Gmelin német természettudós Flora Sibirica című művében szereplő leírás és illusztráció szolgál. Még egy fajsúlyos érv, hogy jóval Linné halála után, 1816-ban Elias Magnus Fries svéd botanikus találta meg a bajuszvirágot elsőként Svédországban. Ma is érvényes tudományos nevét Olof Swartz svéd botanikustól és orchidea-kutatótól kapta.

Úgy látszik, szegény Linné tényleg nem látott Epipogium aphyllumot, de ha valaki esetleg ki tudja egészíteni a fenti történetet, szívesen veszem, ha megírja…