Van egy együttműködésünk a Berni Egyetemmel, így időről-időre egy-egy hónapot Bernben tölthetek. Ez legutóbb tavaly áprilisban történt meg, és most a novemberben megint itt vagyok.
Egész hét közben gyönyörűen sütött a nap, és ami ritkaság, folyamatosan látni lehetett a "nagyok" - Eiger, Mönch, Jungfrau - tömbjét. Egyszer-egyszer ebédidőben ki is szaladtam a Grosse Schanzéra, hogy gyönyörködhessem bennük. Közben pedig szorítottam, hogy maradjon az idő hétvégére is ilyen.
Nos, hát szombat reggel felébredvén élesen kirajzolódó hegygerincek fogadtak, ahogy kinéztem az ablakon, úgyhogy szedtem is magam. Azért azonnal nem tudtam indulni, be kellett ugranom az egyetemre is, meg vásárolnom is kellett - mint később kiderült, így jártam jól.
A cél a Berntől északra fekvő Júra-hegység, azon belül a Solothurn városkához közeli Weissenstein volt. Legutóbbi tavaszi ittlétemkor fedeztem fel, 1400-1500 m-ig mennek a csúcsok, és tavaly áprilisban százmilliónyi fehér sáfránnyal taglózott le. Most így novemberben reméltem, hogy esetleg még megcsípem az itteni berkenyéket, akár a S. chamelomespilust is.
Maga a hegység hosszú kelet-nyugat irányú gerincekből, és a tetejükön elterülő, fennsík szerű tehénlegelőkből áll. A déli oldalon végig meredek sziklaletörések kísérik, függőlegesre felgyűrődött mészkőtáblákkal.
Az autóútról már messziről látszott, hogy a hegyek teteje ködben van. Nem baj gondoltam, a déli oldalt süti a nap, majd azon körülnézek berkenye ügyben. Föl is mentem a hegy alá. Oberdorfnál egy szűk, meredek völgy vágja ketté a déli falat, itt megy fel az autóút, és libegő is. Én a völgy bejáratában, kb. 700 méteren tettem le az autót, aztán nekivágtam a déli falon keletnek vezető úton. Tavaly vettem térképet, de azt persze gondosan otthonhagytam - kicsit szívtam is a fogam, hogy térkép nélkül mégse kéne a ködbe belemenni. Egyelőre viszont mélyen alatta voltam a ködrétegnek, a rögtön feltűnő berkenyék pedig úgyis magukra vonták minden figyelmemet.
Nahát a berkenyék. Elképesztő sok volt, utak mentén, sziklákon, nyiladékokban, szinte mindenütt volt az úton berkenyelevél - sajnos, a fákon már alig. Sőt, bogyó sem mutatkozott. Így annyit tudtam megállapítani, hogy szinte csak aria nőtt, aucupariát is csak mutatóban láttam.
Maga az erdő bükk, hárs, szil, erdei-, luc- és jegenyefenyő elegye volt. Ami meglepett, hogy elsősorban a sziklás helyeken sok szép tiszafával találkoztam, még az 1200 m magas gerincen is. Bevallom, eddig soha nem vettem a bátorságot, hogy megkóstoljam a termését, de most megtettem. Hát nem mondta eddig nekem senki, hogy maga a tömény édesség!
A kitett helyeken minden berknyéhez odamentem, különösen, amelyik közelében kisebb leveleket láttam a földön, de teljesen reménytelen maradt, hogy én itt azonosítható S. chamelomespilus-szal találkozzam. A lágyszárú flórából egyedül a teljesen abszurd kinézetű büdös hunyor fogott meg, nekik senki nem szólt, hogy még befelé megyünk a télbe, és nekiálltak hajtani. Közben a szembejövőktől kérdezgettem, hogy mi van fönn: "Nebel", jött folyton a válasz. A sok reménytelen berkenyézéssel viszont úgy elment az idő, hogy mire fölértem a gerincre, a köd teljesen eltűnt, és remek kilátás fogadott. A Balmfluechöpfli nevű csúcsra fölérve ettem egy kicsit, és nézelődtem - szerencsére egy negyedórára még a három nagy is kidugta az orrát a felhőkből. A csúcson pedig feketefenyő kinézetű fák nőttek, de csak itt.
Innen átballagtam tömb legmagasabb csúcsára, a Rötire. Fölfele menet tömény nyelvleckét kaptam - izé, Bernben már olyan is volt, hogy értettem, amit mondtak, de ez a bácsi olyan dialektusban magyarázta, egyébként igen lelkesen, hogy melyik úton lehet lemenni a hegyről, hogy csak a gesztusokból tudtam következtetni, hogy miről is van szó.
A Röti tulajdonképpen a gerincen lévő hosszú, lapos legelő keleti letörése. Itt a peremén végig ott sorakoztak a berkenye cserjék, de ismét csak levél és bogyó nélkül.
Tavasszal ez a legelő fehérlett a sáfrányoktól. Most, szezon végén, alaposan le volt legelve. Viszont apró hegyi (??) tárnicsok dugták ki a virágjukat a földből - gondolom, a tehenek miatt lehettek eléggé megviseltek.
Innen most már csak elsétáltam a réten az elején említett keskeny völgy tetejére, és egy eléggé térdgyilkos ereszkedő után értem vissza az autóhoz.
Útközben kaptam még egy nyelvleckét: egy fölfelé pedálozó biciklis kérdezte tőlem, hogy "no itt?" Látva a bamba képemet, megismételte németül is: "Ist es noch weit?"

Hát ez nagyon tetszett! Valamiért nagyon szeretek egyedül bóklászni az ismeretlenben, úttalan utakon, bízva abban, hogy egyszer majd a jószerencse úgy is hazavezet. Közben persze sok ismeretlen dologgal fut össze az ember, mint régen a nagy felfedezők, csak persze kicsiben, és csak 1 nap erejéig.

Kár, hogy nem találtál jó kis berkenyéket!
Kössz az izgalmas beszámolót! Legközelebb, ha tudsz hozz képeket is!

És akkor a képek:

Csak időbe telik föltölteni... Egyébként ez elég kultúrtáj, sok jó túrista- és murvás úttal, gazdasági épületekkel, vendéglővel, túristával.

Nos, ma megint a Weissesteinen jártam, kicsit korábban, mint szoktam, ezért a berkenyéknek még volt levelük. Teremni, sajnos, csak a S. mougeotii-k teremtek (ejtsd: muzsoti), ezért csak őket fényképeztem. Íme, néhány kép.