Ami nem jelenti azt, hogy nem berkenyéztem, csak arra gondoltam, hogy hátha únjátok már, úgyhogy nekiálltam "normál" növényeket fényképezni.

Szóval, dolgoztam egész héten, meg kicsit meg is voltam fázva. Vasárnapra esőt jósoltak, úgyhogy szombat adta magát a kirándulásra. Kicsit bejöttem az intézetbe internetezni, csináltam teát a termoszba, a vízforralóban némi bénázás után megfőztem három tojást - ez volt a Migros-ban vett főtt nyelvvel együtt az ebédem, majd elindultam a Júrába. Nem mentem új helyre, nem láttam még a szeptemberi hegyi rétet, és hát persze van arra berkenye elég.

Szóval, elindultam fölfelé a Weissenstein-úton - ez egy olyan hegyiút, amin hét végén félóránkánt lehet váltakozva vagy föl, vagy lefele autózni. Szerencsém volt, éppen föl tudtam hajtani, nem kellett várni. Lent vékony felhők takarták az eget, az út keresztülkanyargott a ködön, majd fönt hétágra sütött a nap. A hegyen minden tele volt autóval és turistával, tehénkével és napsütéssel. A réten nem nagyon kellett keresgélni a virágokat. Azért annyira nem különbözik a flóra a bükki hegyi rétektől, bár van jópár faj, ami ott nem fordul elő. Prémes tárnicsok, csinos(hegyi?) tárnicsok nőttek, imolák (jacea agg.-ból), bábakalácsok, hosszú Gentiana karók - és nem zászpa - szegélyezték az utat. Sok volt a palástfű, és mindenféle fészkes. Az erdőben kaszálni lehetett a pávafarkú salamonpecsétet - a piros bogyói először megleptek, de aztán rájöttem, mi az. Hatalmas bogyók lógtak a loncokon, mutatóba egy szem szamóca is előkerült, és nagy örömömre ribizli is. A szamócát elfelejtettem megenni. A ribizlit megkóstoltam, érdekes módon a ribizlitől várt savanyúság nem mutatkozott, kicsit jellegtelen, édeskés íze volt.

Madárberkenyét ritkán fényképezek, de a lisztesekkel szemben az idén mind gyönyörűek, úgyhogy nem álltam meg, csináltam néhány képet róluk is.

Elindultam a Hasemattra. Útközben rájöttem, hogy nincs meg a szemüvegem. Visszaballagtam a nyeregbe, és némi keresgélés után csak előkerült a pad mögül. Pedig már egy tartalékszemüvegem van a Bükkben is... Végül csak fölmentem. A hegy teteje egy meredek, déli fekvésű fás legelő, persze, nem nyulaknak, hanem tehénkéknek. Rengeteg volt a berkenye, de már kissé megviselt állapotban. Itt is csak a mougeotii-k teremtek a madárberkenyén kívül. Az is kiderült, hogy tényleg megfőttek a tojások a vízforralóban.

Visszaballagtam az autóhoz. Várni kellett egy kicsit, hogy lefele legyen egyirányú az út. Addig megnéztem egy tárnicsot, ami akkora volt, hogy messziről egy kisebb sisakvirágnak tűnt. Elbeszélgettem egy dél-afrikai-venezuelai párral - a férfi, mint kiderült, azelőtt a vasúttal kapcsolatban dolgozott, és többször járt ezügyben Pesten és Sopronban. Nem is tudtam eddig, hogy Sopron az egyik legfontosabb vasúti csomópontunk. Ehhez is Svájcba kellett mennem.

Most pedig jőjjenek a képek.