Most látom, hogy egy kicsit hosszúra sikeredett a beszámoló, de hát így is csak egy része fért bele a virágoknak és az élményeknek. Brenta, majd ha lesz egy kis ideje, a fényképeket is fel fogja tenni, kézzelfoghatóbbá téve az itt leírtakat.

Nulladik nap. (2013.04.09)

A szabadság előtti munkanap szokásos fejetlensége után megnyugodva dőltünk hátra a Budapest-Bari járat utasaiként Brentával, miközben a sötétben kivilágított települések és itthoni gondjaink-bajaink lassan magunk mögött maradtak. Tavalyi remekbe szabott Isztriai kirándulásunkon felbuzdulva idén Olaszország déli tája felé vettük az irányt, pontosabban a Garganoi-félszigetre, ahonnan Gurgolya tavaly különleges képekkel kedveskedett nekünk. Idén sajnos az asszonyok különböző okok miatt nem tudtak velünk jönni, de hát ismerve a régi latin mondást, „ Navigare necesse est”, csak útra kellett kelnünk.

Legnagyobb problémám az itthoni tavasz késlekedése volt, ráadásul a yahooweather előrejelzése szerint mind a négy nap 10-12 C fokos hőmérséklet vár ránk. Ennél már itthon is melegebb volt és még alig nyílt valami. Ha Garganoban is csúszik a tavasz, lehet, hogy egy-két tyúktaréjon kívül semmit sem fogunk látni?

A reptéren bérelt kocsinkat hamar megkaptuk és utunk alatt megelégedéssel szemléltük kis opelünk lámpája által megvilágított, számunkra nagyrészt ismeretlen útszéli virágzó növények tömegét. Ezek szerint mégiscsak melegebb járja errefelé, mint otthon. Aztán éjfélre meg is érkeztünk egy kiterjedt olajfa liget közepén található szállásunkra.

---

Első nap.

Reggelre szembesültünk azzal, hogy egy jégverembe helyeztek el bennünket. Éjszaka kétszer is felkeltünk magunkra szedni valamit, mégis dideregve ébredtünk. Odakint már jobb volt a helyzet. A nap hétágra sütött, kis kertünkben mandarin és citromfák potyogtatták túlérett gyümölcseiket, ajtónk előtt pedig nagytermetű madársóskák (O. pes-caprae) kandikáltak ki a fűből, igaz még alaposan összehúzva szirmaikat.

Első célként a városkánk (Mattinata) határában emelkedő hegyre, a Monte Saraceno-ra mentünk. Már a parkolásnál azzal kellett szembesülnünk, hogy füves területen majdnem ráálltunk néhány tő bangóra. Lépten-nyomon nyíltak az errefelé közönségesnek tűnő, endemikus Ophrys garganica tövei. Mellettük Brenta a nálunk már talán kihalt tűmagvú berzenke töveit mutatta meg. Terméseik tényleg varrótűként álltak az égnek. A kavicsos földút mellet ballagva aztán szépen előbújtak más ophrys-ok is, mint például az élénksárga sicula és a barnás fusca. Az incubacea és a sphegodes távolról nézve eléggé hasonlított a garganica-ra, e három bangó töveivel utunk során szinte állandóan találkoztunk. Elhaladtunk egy érdekes, gömbös termésű csalán (U. pilulifera) mellett is, majd kiértünk egy, a tenger fölé magasodó régi romos épülethez, melyet fantasztikus színekben pompázó virágmező vett körül. Sokaságuk közül csak néhányat határoztunk meg az idő hiánya miatt. Ezen a szép helyen egy napot is el lehetett volna tölteni.

Alattunk a tenger vad hullámai, körülöttünk a virágmező, felettünk pedig az azúrkék égbolt. Itt már látszott, hogy érdemes volt otthonról elindulni. Visszafelé a bangók fényképezése közben kis malac család érkezett. Vékonyka koca cseppnyi, még szopós malackájával. Egy ideig óvatoskodtak előttünk, de aztán a szűk út miatt mégse mertek elhaladni mellettünk, így elégedetlen röfögést hallatva visszafordultak. Később még találkoztunk velük az országút mezsgyéjénél. Szintén itt találta meg Brenta a sziklák között kutakodva az egyik legkisebb virágú növénykét, az Asterolion linum-stellatum-ot. Virágainak méretét a határozó 0,5-2,0 mm nagyságúnak jelzi.

Délután a városka fölé tornyosuló, 800 méter magas Monte Sacro-ra indultunk. Ekkor már kegyetlen meleg volt, főleg úgy hogy egy bő héttel korábban itthon még a havat kellett lapátolni. A városszéli tehén legelőn álltunk meg először. Itt hamarosan belefutottunk egy újabb bangóba, az O. tenthredinifera-ba. Sárga, piros és barnás-feketés színével különleges szépséget árasztott. Körülötte már javában nyíltak az agárkosborok és a tavaly megismert papilionacea-k.

Innen kicsit feljebb haladva a Barliák rejtett lelőhelyét próbáltuk megkeresni Gurgolya iránymutatása alapján. Sajnos sikeresen elbújtak előlünk, helyettük viszont megleltünk pár tő Orchis italica-t, Ophrys bertoloniiformis-t, valamint egy komplett, halálra zúzott motorkerékpárt. Itt kell sajnos megjegyezni, hogy a gyönyörű tájat szinte mindenütt csúfították a szanaszét dobált használati tárgyak. Különösen nekünk volt feltűnő, hiszen mi folyton letértünk az utakról és nagyon sokszor szeméthalmok között kellett haladnunk. Pozitívum viszont, hogy a bangókat ez cseppet sem zavarta, minden rendesebb szemétkupac körül virított közülük néhány tő. A Barliák helyett kárpótlásul Brenta megmutatta a Selaginella denticulata fenyők alatt csendesen meghúzódó töveit.

Később még feljebb haladva harsogóan kék nőszirmok (Iris lutescens) kisérték az utunkat. Itt, a Monte Sacro tövében már feltűnt egy vezetett, virágnéző csoport is. A legelőket termetes asphodelusok és euphorbiák uralták, úgy látszik, ezeket nem fogyasztják a jószágok. A helyi birkapásztor kedvesen kérdezte, hogy honnét jöttünk, majd választ kapva elkerekedett szemmel kérdezte, hogy csak nem az orchik miatt? Láthatóan nem értette már ezt a mai világot, majd udvariasan tovább érdeklődött, hogy aztán nyílnak-e azok az orchik, miközben éppen egy tő papilionacea kandikált ki a csizmája alól.

Később a helyi kocsmában kávézgattunk, ahol Brenta elismert botanikus szakemberré lépett elő, miközben egy belga házaspárnak határozgatta meg az általuk korábban fényképezett virágokat.

A kávé után nekilódultunk a felettünk magasodó hegynek, mely tetején egy kiterjedt kolostorrendszer romjai voltak. Hasonlított a középhegységeinkben található pálos kolostor romokhoz, csak kiterjedésében sokkal nagyobb volt. Menet közben belefutottunk a már tavaly megismert Orchis pauciflora-ba, valamint itt vált gyakorivá az irisek szomszéd nemzetségébe tartozó Hermodactylis tuberosus is. Hármas virágainak apró barnás foltjait távolról gyakran bangónak hittük. Szintén itt találkoztunk egy kedves és aprócska, világoskék-rózsaszín virággal, az Anchusa cretica-val is.

Hazafelé indulva sikerült eltévedtünk, amikor az aszfaltcsík megszűntekor szembesültünk rossz útválasztásunkkal. Sebaj, ha már ide jutottunk, itt is körülnéztünk és örömmel vettük észre a már korábban látott bangók között az Ophrys sipontensis piros lepel leveleit. Ez is egy ide valósi endemizmus, élénk színű virágokkal. Este aztán hulla fáradtan értünk vissza a szállásunkra, ahol egy üveg vörösborral feledtettük a nap fáradalmait.

---

Második nap.

Fáradság ellenére hétkor keltünk és hamarosan már a több száz éves olajfák göcsörtös tövei között autóztunk. Mai első célunk a szomszédos városka, Monte San Angelo, amely egy termetes hegy gerincén uralta a tájat, lábai alatt az Adriai-tengerrel. Felfelé vezető utunk alatt azért megálltunk vagy kétszer és minkét alkalommal sikerült egy sereg orchideába belefutni, melyeket az előző napon már volt szerencsénk látni.

A város másik oldalán leereszkedve mezőgazdasági területek közé értünk, ahol a sarjadó gabona táblákat sárgára színezte a közöttük virágzó tulipán (Tulipa sylvestris). Mint nálunk a pipacs, itt ez is gyomnövénynek számíthat. Később az apró termetű Iris pseudopumila-k borítottak egész hegyoldalakat halványsárga színűkkel, majd színesítésként a tegnap látott Iris lutescens-ek is megjelentek kék virágaikkal.

Aztán lassan San Giovanni Rotondóba, a híres zarándok városba érkeztünk. Még itthonról is indítanak ide buszokat, a nemrég szentté avatott Pio atya városába. Végig ballagtunk a templom felett kiépített kálvária úton, de nem tudtunk igazán a stációkra figyelni, mivel a lépten-nyomon incselkedő bangók állandóan elvonták a figyelmünket. A legtöbb épp a tiltó táblák alatt nőtt. Aztán egy remek kiállású tenthredinifera csoportnak nem tudtam tovább ellenállni és egy merész szökkenéssel átugrottam a gyalogút szélét határoló kőfalat. Bár ne tettem volna, nagy reccsenés után nadrágom hátsó felén két hatalmas szakadás éktelenkedett. Ráadásul a tartalék nadrágomat a repülőre tartogattam, így a továbbiakban csak a szellőssé vált pantallómban lehetett túrázni. Hiába, Isten nem ver bottal.

A templom megtekintése után épp a parkolónk felé ballagtunk, amikor az út alatt mélyen lévő kertben felfedeztünk egy termetes Barlia tövet. Már két napja erről beszélünk és tessék, itt nyílik a szemünk előtt, csak éppen egy zárt kertben. Körbe jártuk a terepet, de aztán a közelben tébláboló egyenruhások miatt a legnagyobb bánatunkra el kellett tekinteni a kerítésmászástól.

Innen az ismét tomboló kánikulában egy közeli helyre indulunk, ahonnan volt egy tuti Orchis lactea koordinátánk. Vezetés közben aztán Brenta egy virágzó Barlia tövet vett észre. Szemei, mint a kaméleoné, egyik az utat figyeli, a másik a padkán sasol. Szóval meg lett a Barlia és a hozzá tartozó sitt és törmelékmező további kutatásra ingerelt bennünket. Találtunk is még néhány másik tövet, valamint felfedeztünk pár nagyjából elfonnyadt Orchis collina-t is. Erre felé nőttek a 2-3 méteres magasságú Ferula communis-ok is. Élénksárga virágaikkal uralták a táj növényzetét.

Kicsit tovább menve egy közel kétórás bozótharcot folytattunk a fokozódó kánikulában az Orchis lactea-k elérése érdekében, de csak annyit értünk el hogy teljesen kipukkadtunk. Kis pihenő után hazafelé megálltunk egy erdőben, ahol seregestül virágoztak a Narcissus poeticus-ok és az Anemona appenina-k. Ez utóbbi sokszor tömeges fordult elő a szintén gyakori Anemone hortensis-el.

A hegytetőn lévő városka várának falán, a lemenő nap fényében, világoskék-rózsaszín virágokat pillantottunk meg. Muszáj volt megállni, még úgy is, hogy ki kellet fizetni a borsos parkolási díjat. Az Aubrieta columnae virágai alkottak kedves kis csokrokat. Ha már itt jártunk tettünk egy kis kitérőt és a mezőn bóklászgatva véletlenül belefutottunk 7-8 tő Orchis lactea-ba. Hiába kerestük délután olyan nagyon a biztos helyen, itt ahol nem vártuk rögtön előbújtak. Úgy látszik, bújócskáztak velünk.

Aztán megint szépen ránk sötétedett, amikor a végeláthatatlan szerpentinen ereszkedtünk le szállásunk felé, ahol a változatosság kedvéért most egy fehér bort bontottunk fel. Holnap pihenő nap lesz. Kezdünk egyre fáradni, valamint a tarkónk és az alkarunk is egyre jobban kezd hasonlítani a pipacshoz. Hiába, tavaly a lányok csak ügyeltek ránk, folyton kenegettek bennünket, most pedig még kence sincs nálunk.

---

Harmadik nap

Pihenő nap ide, vagy oda, kelés hétkor és indulás a félsziget közepén fekvő Foresta Umbra nevű kiterjedt erdőségbe. Nagyon vágytunk már egy kis hűvösre, az árnyék nélküli, tüskés kőmezők után. Út közben az egyik szokásos megállás alkalmával aztán láttunk Ophrys melenát, valamint belefutottunk a négy napos kirándulásunk egyetlen Serapias-ába, egy vomeracea-ba. Tavaly az Isztrián a S. lingua szinte tömeges volt, itt pedig csak ez az egy tő került elő, igaz sokkal nagyobb termetű növény volt, mint a lingua.

Ez utóbbit egy olajfa ligetben találtuk, majd hamarosan a völgy másik oldaláról egy kutyás ember ordítozni is kezdett. Válaszunkra, miszerint csak virágozgatunk, szemmel láthatóan megnyugodott. Úgy látszik még az oly kihaltnak tűnő, elhanyagolt gyümölcsösöket is őrzi valaki. Pihenő idejében a területen található sok lim-lomból is összetakaríthatna valamit, sokkal szebben nézne ki úgy a táj. Kocsinktól nem messze egy virágzása teljében lévő O. collina-t is találtunk. Sokkal szebben nézett ki, mint a tegnap látott fonnyadt társai. Pár kilométerrel arréb Brenta talált egy csoport Orchis Romana-t is, ami nagyon hasonlít a mi O. Sambucinankhoz, csak ennek a sarkantyúi felfelé állnak.

A Romanaktól hamarosan elértük a híres erdőt, melyben a termetes bükkök tövét és a sziklákat vastagon borították a mohák. A mohás részleg biztosan szívesen elbogarászott volna rajtuk, de látványnak is megkapó volt. Az erdőben rendkívül gyakori volt a Daphne laureola, valamint az itthon ritkábbnak számító Polystichum setiferum méteres töveibe is lépten-nyomon belefutottunk.

Az erdő közepén még egy információs iroda is volt, de az asztala mögött telefonálgató olasz alkalmazott nem nagyon ért rá velünk foglalkozni. Hiába itt nem esnek hanyatt egy turistától, így közel tíz perc várakozás után információ hiányosan távoztunk.
Kifelé tartva az erdőből az avart néhol pirosra színezte egy tavasszal nyíló ciklámen (Cyclamen repandum), valamint a Paeonia mascula jellegzetes tövei is előkerültek, igaz még csak bimbós állapotban. Az erdő mélyén Doronicumok virágai sárgállottak.

Leérve a tengerszintre újra a sziklás-füves mezők közé vetettük magunkat és a kocsitól nem messze elő is kerültek az eddig még nem látott Ophrys lutea-k sárga virágai. Egészen hasonlóak a sicula-khoz, de azoknál kétszer nagyobb mézajkaik vannak. Ugyanitt O. italica-k egész seregeibe botlottunk bele. Élénk rózsaszín virágaikkal helyenként pázsitként borították a talajt.

Hazafelé a tengerparti utat választottuk. A homokos öblöket sűrűn szakították meg a függőleges fehér partfalak, igazán szép tengerparti látvánnyal zártuk a mai kirándulásunkat, ráadásul még egy itthon nem honos boroszlán fajt, a Daphne serica-t is megismertük.

Este egy tengerparti étterem teraszán fogyasztottuk el jól megérdemelt pizzánkat. Még egy szamaragolós bácsikát is láttunk, aki a múlt itt maradt darabjaként oldalt ülve baktatott nagyfülű jószágán. Csak egyetlen apró problémánk volt, mégpedig hogy a pihenő napon nem sikerült kipihenni magunkat. Sebaj, majd holnap a repülőn.

---

Negyedik nap.

Már csak egy napunk és még ezer tervünk van. Már látjuk, hogy egy csomó virág nem fog beleférni a programunkba. A reptér felé véve az irányt ismét egy sziklás hegyoldalon találtuk magunkat. Majd miután egy órás meddő keresgélés után egy fia orchit sem találtunk, visszaindultunk a kocsihoz. Az út előtt nem sokkal aztán Brenta észrevett egy gyönyörű bangót. Mellette nyíltak a társai is és mindegyiket O. apulica-nak hívták. Ez is egy ide valósi endemizmus, számomra talán a legszebb virágú bangó volt az eddig látottak közül. Mostanra már kialakítottuk a virág keresés helyes taktikáját. Általában én mentem elől, és amit nem tapostam el vaksi szemeimmel, azt Brenta hamar észrevette mögöttem haladva.

Egy fennsíkra felérve egy újabb megállónál ismét előkerült egy új faj, az Ophrys biscutella, ez is endemizmus, de azt hiszem ezt már írtam párszor. Brentának pedig ez lett a kedvence. A leírások szerint, ennek a Bükk területű félszigetnek a flórája 2500 fajt számlál, melyek közül nagyon sok csak itt nődögél. Ez a két és félezres szám nagyjából megegyezik az itthon található növényeink számával. Visszafelé ballagva az országút kanyarjában kedves kis bácsika állt meg kocsijával az út közepén. Élénk társalgásba kezdett velünk, cseppet sem zavartatva magát hogy esetleg a kanyarban valaki belé fog szaladni. Láthatóan igen békés környék ez.

Lefelé még tettünk egy órás meddő utat a sziklák és szúrós növények között, de ekkor már orchideát nem találunk, egyedül Brenta kacérkodott valami haragos természetű kígyóval. Jó lenne kideríteni, hogy melyikük ijedt meg jobban, mindenesetre rövid barátkozásuk után hamarosan szétváltak az útjaik. A szúrós növényekről jut eszembe, hogy errefelé az Euphorbiák egyik faja is tövis erdőt hordoz magán, nagy félgömb alakú felszínüket ezerszámra borítják a bökős nyúlványok (Euphorbia spinosa).
Aztán már a mocsaras tengerparton haladtunk, ahol a part menti dűnét rózsaszín mécsvirágok (Silene colorata) és sárga kerepek (Lotus cystoides) borították. Ez utóbbi néha szinte minden mást elnyomott, sárga szőnyeggé varázsolva a tenger előterét.

A repteret elérve még a kifutótól bő egy kilométerre található régi folyóvölgyet is felkerestük, ahol az O. garganica és O. apulica töveiben gyönyörködhettünk ismét. Körülöttük nagy számban nyíltak a fehér virágaikkal bólogató hagymák is (Allium neapolitanum). Kifelé tartva a mederből épp egy kerítés mászáson tanakodtunk, amikor odajött hozzánk egy helyi emberke. Nehezen lehetett érteni a szavát, de végül kiderült, hogy ő itt a terület felügyelője és nemhogy a kerítést nem szabad átmászni, de még a völgyben lévő útról sem szabad letérni. Megörültem, hogy akkor ezek szerint az úriember egy természetvédelmi őr, és elkezdtem kérdezgetni, hogy milyen virágok találhatók itt. Válasz: Nyílnak itt kis virágok, közepes és nagy virágok, de az útról nem szabad letérni. Szóval nem a legképzettebb embert alkalmazták, de legalább udvarias volt velünk.

Végül átvedlettünk az utazáshoz és az időközben szanaszét szakadt nadrágomat ott is hagytam Olaszhonban, cserébe a szép virágokért. Alig vártuk már, hogy a négynapi szakadatlan menet után végre hátra dőljünk repülőnk kényelmes ülésein. A helyek elfoglalásáig minden rendben is ment, de aztán körénk telepedett egy ötvenfős fiatalokból álló siserehad és folyamatos hangoskodásukkal lehetetlenné tettek bármiféle nyugodt pihenést. A leghangosabb az előttem ülő kamasz volt, aki folyamatosan felém hajolva, torka szakadtából ordított, hátrafelé adva a nyilván nélkülözhetetlen információkat, melyek közül minden harmadik szó természetesen káromkodás volt. A stewardessek is rég feladták már a csitításukra tett próbálkozásaikat.

De egyszer mindennek vége szakad, így mi is megszabadultunk nem kívánatos útitársainktól és teli élményekkel és szebbnél szebb virágfotókkal megérkeztünk Ferihegyre.