Történt, hogy Solorina bemutatótúrát szervezett a Vértesbe két kiváló mohásznak, az egyik Jaurinum, a másik pedig reméljük, nemsokára regisztrál, nevezzük addig Salix-malensisnek. Magam is tudomást szereztem az útitervről, és némi ravaszkodással csatlakoztam a csapathoz. Felajánlottam, hogy elhozom Pereszkét is, akin kezd elhatalmasodni a mohofília, de sajnos, nem ért rá.

A csákberényi temető mellett találkoztunk, majd gyümölcskoncentrátum határozás után elindultunk a Kánaánba. Nyilván nem kell magyarázni, hogy ez nem csak mohakánaán, hanem berkenyekánaán is, az elterjedtebb vértesi fajokon túl négy lokális faj (S. vertesensis, pseudovertesensis, karpatii, pseudosemiincisa) élőhelye. Valamilyen oknál fogva viszont én alig jártam erre, úgyhogy számítottam rá, hogy berkenyét is fogok tanulni.

Bár gyönyörűen sütött a nap, a völgyben minden le volt fagyva. Az érdekes mohák pedig, mit tesz Isten, általában a völgy árnyékos oldalán élnek. Így a mohászás azt jelenti, hogy egyensúlyozunk a lefagyott, meredek görgetegen az árnyékos sziklák alatt, gémberedett újjal tartjuk a nagyítót, és próbálunk apró részleteket kivenni a jégkristályokkal borított képleteken. Közben pedig az egyszerű sorbofil lélek meghasad, hiszen kis túlzással berkenyeavaron taposunk - már ahol van avar.

A mohákhoz sajnos, nem értek, és hiába próbáltam memorizálni a neveket, ma egyetlen egy sem jut eszembe. Még lent a völgyben egy bizonyos mohát megszagoltak a hozzáértők, és "uborka" kiáltással nyugtázták a helyes határozást. Később is láttam, hogy Solorina oda-odahajol a mohákhoz, így gondoltam, hogy az illatt a moháknál is fontos határozóbélyeg lehet. Meg is kérdeztem, milyen szagot érez. Furcsán nézett rám. - Nem szagolom, lehelem, hogy lássak belőle valamit.

Vittem magammal egy frissen beszerzett nagyítót. Kérdezték, hányszoros. Mondom, három. Á, tíz alatt mohához nem használható...

Némi fagyoskodás után elindultunk egy napos gerincen egy másik völgybe. Meg is álltunk ebédelni. A befagyott testnyílások kissé kiengedtek, így készen álltunk a következő helyre, ahol egy nagyon ritka májmohára számított Solorina - nem hiába. Közben Salix-malensis folyamatosan zríkálta Jaurinumot, hogy egy kezdő mohásznak ilyen ritka, vöröskönyves fajok nem járnak.

Közben azért folyamatosan szedegettem a leveleket a földről, és bombáztam vele Solorinát, így eléggé jól sikerült eligazodni a fent említett négy berkenyefaj közt. A pseudosemiincisárál Solorína egy érdekes dilemmát mesélt. Boros Ádám írta le a fajt, amit több helyről is begyűjtött. Azt a populáciát, ahonnan a holotípus származik, sajnos, egy tarvágás eltűntette a föld színéről. A meglévő populációk viszont láthatóan különböznek a holotípus herbáriumi lapjától. A szabályszerű az lenne, ha a meglévő populáció új nevet kapna, az egyszerű pedig az, minthogy a holotípus elpusztult, a meglévők megtartják a pseudosemiincisa nevet. Igen ám, de mi van, ha a tarvágás helyén egyszer mégis újra felsarjad az eredeti pseudosemiinsica?

Viszonylag korán elindultunk haza, mert a társaság másik felének dolga volt. Én még megálltam egy helyen, ahol leszedtem vagy két és fél kiló csipkebogyót, amiből ez alkalommal lekvár lett. Az üstöm ugyan kicsit csodálkozott az édes cefrén, de amikor megnyugtattam, hogy "shit happens", beletörődött.

A képek vegyesen sikerültek, ami használható, azt fölteszem, és majd a "Milyen moha" részlegbe is. Jaurinum komolyabb géppel lőtt, remélem, az ő képeit is nemsokára megcsodálhatjuk.

Ja, és a konklúzió: mohászni jó. Berkenyésben ugyanez még jobb.

Hát igen, amikor a "megélhetési" mohász kivisz egy településflórán edződött kitűnő kollégát, akkor eleve elkerülhetetlen poénok adódnak. Kettejük közös prédája pedig a védtelen harmadik, aki sunyin szedegeti fel az elhintett ismereteket, s fondorlatos gondolatai közepette tervezi magában mohászkarrierjét. :)

Ha komolyabb géppel is lőttem, több jó makrofotóm nem lett, a néhány arra érdemeset viszont megosztom nemsokára.

Barkóczának köszönöm a berkenye-továbbképzést, és persze a névnapi lélekmelegítő kortyokat, ami kitűnő háttérepizódja volt a túrának.

Néhány fotó tehát. A sziklába süllyedt gombostűfejnyi urnácskák egy érdekes és ritka zuzmófaj, egyelőre még határozás alatt van. Akkor Gyalecta-t mondtam rá Solorinának (valahonnét felrémlett a Természetkalauz sorozatban szereplő fotó), de lehet hogy egy másik testvér-nemzetségbe tartozik. A májmoha neve Mannia triandra, a lombosmoháé Neckera crispa.

A sárga zuzmóról nem nyilatkoztál. Erre hasonlít egyébként.

A Caloplaca-ra e fotóból nem lehet biztosat mondani, több faj is szóba jöhet, amit egy lichenológus kolléga is megerősített. Viszont az említett urnácskák szerinte is a Gyalecta jenensis fajhoz tartoznak, ami viszont azért érdekes, mert ez az első adata a Vértesből.